Az ellenzék politikai programjának létezése 2000. október 5. előtt egy összetett kérdés, amely a politikai tájképet és az akkori eseményeket is tükrözi. Az ellenzéki pártok, mint például a FIDESZ és az SZDSZ, különböző javaslatokkal és elképzelésekkel áll

Čedo Jovanović, a szerbiai egyik kisebb politikai párt vezetője, az utóbbi hetekben sorra látogatta a kormánypárti bulvártelevíziókat, ahol éles kritikát fogalmazott meg a jelenlegi egyetemi demonstrációkkal kapcsolatban. Kifejtette, hogy az 1996-os egyetemisták világos célokkal és programmal rendelkeztek, míg a mostani fiatalok számára hiányzik a célkitűzés és az eszme. Szerinte a demonstrálók nem tudják, mit akarnak elérni. Az ő véleményét osztotta Pásztor Bálint, a VMSZ elnöke is, aki hangsúlyozta, hogy ők, a VMSZ tagjai, mindig tisztában voltak a céljaikkal, ellentétben a jelenlegi tüntetőkkel, akiknek ez nem világos.

Pásztor: Mindössze a lakosság egy kis része vesz részt a tüntetéseken.

Pásztor Bálinttal és Čedo Jovanovićtyal ellentétben még az óvatos és bátortalan politológusok, szociológusok is elismerik, hogy - sajnos - az akkori rendkívül heterogén ellenzéknek nem volt világos politikai programja a jövőről. Immár a madarak is csiripelik, hogy világos cél hiányában október 5-e után elmaradt a legfontosabb: október 6-a.

Lapozgatom a naplómat, amelyet 2000. október 7-én írtam. Ezen a napon pontosan ezt a gondolatot rögzítettem:

"A nacionalizmus ismét diadalmaskodott." (Időírás, időközben, naplójegyzetek, 2000-2002, Családi Kör-Noran 2003.) A politikai változások során egyedül Milošević megbuktatása emelhető ki érdemként. A demonstrálók egyértelmű üzenete így szólt: "Milošević takarodj!" Nem meglepő, hogy a kor egyik legképzettebb politikai vezetője, Zoran Đinđić, Vojislav Koštunicát ajánlotta az elnöki székbe, hiszen tisztában volt azzal, hogy Milošević vetélytársának csak egy másik nacionalista személy lehet. Ennek következményeként Vojislav Koštunica lett a kihívó.

Csak Đinđić, akit rengeteg kompromissziumra kényszerítettek, volt képes valamilyen jövőképet formálni, ám tragikus módon őt meggyilkolták. A gyilkosság mögött húzódó politikai indítékok, két évtized elteltével is, homályban maradtak. A politikai pártok olyanok voltak, mint piaci kofák, akik a fotelekért küzdöttek. Ez érthető is, hiszen az október 5-i események során, amikor Miloševićet megbuktatták, a tömeg rendkívül sokszínű volt: liberálisok, nacionalisták és még Milošević hírhedt vörössapkásai is jelen voltak. Ennek következtében az eredeti cél – hogy Milošević távozzon a hatalomból – végül nem valósult meg, hiszen Milošević hívei újra visszatértek, immár Versace öltönyben, a terepszínű egyenruhák helyett.

Hogy mennyire nem volt világos elképzelés, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Đinđić ellen demonstráló titkosrendőrség tagjait, a vörössapkásokat, Vojislav Koštunica államelnök és hadseregparancsnok azzal a "bölcs" mondattal igazolta, hogy az orvosok is fehér köpenyegben sztrájkolnak, akkor miért ne vonulnának fel a kormány ellen a belügyi egységek tagjai teljes fegyverzetben és harckocsikkal. Sajnos, az ellenzéki pártok legtöbbje nem volt a helyzet magaslatán, nem vállalta a történelmi kihívást, és ennek köszönve visszatértek azok, akik ellen a tömeg 2000 őszén fellázadt.

Az utóbbi hetekben az egyetemisták figyelme inkább a kormány megbuktatása helyett a jogi és politikai intézmények működésére irányul. Nem hangoztatják, hogy Vučić távozzon, és ezt nyíltan kifejezték a plénumokon is. Rendezvényeiken pártzászlók és politikai jelszavak nélkül, csupán azt kérik, hogy az állami intézmények – az alkotmánybíróság és az ügyészség is – végezzék el a rájuk háruló feladatokat. Felszólítanak arra, hogy vállaljon valaki felelősséget a jelenlegi politikai válságért, és hogy az intézmények végre valóban működjenek. A kérdés, hogy melyik politikai párt tudja ezt a helyzetet megoldani, jelenleg még bizonytalan, hiszen a választások során eddig csak a rossz és a kevésbé rossz alternatívákat kínálták fel számunkra.

VMDK: Kérjük, hogy a Pásztor és a Juhász is fontolja meg lemondását!

Közben a pártvezetők fennen hirdetik saját eredményeiket, miközben Vučić elnök legalább elismeri, hogy válságos időket élünk. De ki is a felelőse ennek az úgynevezett aranykor válságának? Ki viseli a felelősséget az újvidéki pályaudvaron történt tragédiáért, amely 15 ember életét követelte? Ma már ennyire elértéktelenedtek az emberi életek? Kinek a nyakába varrható ez a felelősség? Az ellenzéknek? Az egyetemistáknak? Vagy a kormánykoalíciónak, amelynek a VMSZ is része? A válaszokat csak akkor kaphatjuk meg, ha a pártok végre önkritikusan szembenéznek saját tetteikkel. Ne csupán a sikereikről, vagy a feltételezett győzelmeikről beszéljenek, hanem vállalják a tévedéseiket, a balfogásaikat és a mulasztásaikat is. Egy ilyen önreflexív párttal még sosem találkoztam.

A blokád továbbra is fennáll, és az egyetemisták feszülten demonstrálnak.