A mézkalauz nyújtotta információk gyakran izgalmas felfedezésekhez vezethetnek, de óvatosnak kell lennünk: ezek a tudományos útmutatók néha olyan helyekre kalauzolhatnak, ahol veszélyes állatokkal találkozhatunk. A National Geographic cikkében arra figyel

Afrikában a mézkalauz egy különleges partner az ember számára: együttműködve felfedi a mézelő méhek fészkének titkos helyét. Az ember, miután felfedezte a méz kincsét, megosztja az édes jutalmat, így a mézkalauz is részesül a zsákmányból, és élvezheti a méz ízletes falatkáit.

Az ember és a mézkalauz (Indicator indicator) közötti önkéntes együttműködés egy különleges és évszázadokra visszanyúló kapcsolatot tükröz. Ez a madár nem képes önállóan kinyitni a méhek fészkét, ezért az afrikai bennszülöttek tudására és ügyességére támaszkodik. E kezdetben a méhészborz segédletével, később pedig az emberi interventionálással a mézhez jutás folyamata izgalmas szimbiózisban valósul meg. A mézkalauz számára a lép nem csupán táplálékforrás, hanem a benne található méhlárvák és álcák igazi ínycsiklandó csemegét jelentenek, így ez a kapcsolat a természet és az ember közötti összhangot is megjeleníti.

Egy friss kutatás, amely az Ecology and Evolution című tudományos folyóiratban jelent meg, érdekes felfedezéseket tár fel a mézkalauzok viselkedésével kapcsolatban. Kiderült, hogy ezek a kis segítők nem mindig megbízhatóak: néha nem a méhekhez, hanem egy potenciálisan veszélyes vadállathoz irányítják az embert. Ez a jelenség új fényt vet a méhészkedésre és a természetes tájékozódásra.

A bennszülöttek kétféleképpen értelmezik a madár viselkedését: vagy figyelmeztetni próbálja őket a közelgő veszélyre, vagy büntetésként vezeti félre azt, aki a méz után sóvárog, mivel korábban nem adott neki meg mindent, amit megérdemelt. Azonban talán a leglogikusabb magyarázat az, hogy a madár egyszerűen tévesen emlékszik arra, hol találhatóak a méhek otthonai.

A tudósok alaposan tanulmányozták a mozambiki mézkalauz-ember interakciók több száz példáját, hogy feltárják a félrevezetés okait. A hibás kalauzolás jelensége már évszázadok óta dokumentált, és még a híres felfedező, Livingstone is próbálta felmérni, milyen gyakran fordul elő ilyen eset. Az ő kutatásai során csupán egyetlen mézvadász tudott beszámolni hasonló tapasztalatokról. Sok esetben a kutatók GPS jeladókat és hangrögzítőket használtak, hogy a mézvadászokat elkísérjék útjukra, amelyet a madarak jelzései alapján terveztek meg.

Az afrikai bennszülöttek körében elterjedt hiedelem volt, hogy a veszélyes állatokkal kapcsolatos téves irányítás a madár saját büntetésének számít, amiért nem részesült a lép jótéteményeiben a sikeres mézvadászatok során. Azonban sem az ornitológusok, sem a mézvadászok nem tulajdonítottak komoly jelentőséget ezeknek a beszámolóknak, ami arra enged következtetni, hogy a madarak tévedései valójában meglehetősen ritkák lehetnek.

A kutatók az elemzések során öt különböző hipotézist vizsgáltak: a véletlenszerűség, a büntetés, a veszélyes állatokra való figyelmeztetés az emberek részéről, a madarakra fenyegetést jelentő állatokra való figyelmeztetés (abban a reményben, hogy az emberek segítenek elűzni őket), valamint a feledékenység. A vizsgálatokat a yao mézvadász közösséggel folytatták, 2013-tól kezdődően 2024-ig dokumentálva a különböző mézgyűjtési eseményeket. Ezen felül a tudományos irodalomban fellelhető esetek elemzése is része volt a kutatásnak.

Érdekes módon az összes félrevezetés 2018 során zajlott, amikor is a mézvadászatok közül 108 esetből 4 alkalommal a madár nem méhekhez vezette az embert. Az első esetben egy puffogó vipera lett a cél, míg a második egy elpusztult fülesmaki volt. A harmadik esetben egy termeszváron napozó fekete mamba vonzotta a figyelmet, míg a negyedik alkalommal egy hatalmas piton került a fókuszba.

Minden egyes alkalommal, amikor a madár ezekhez az állatokhoz közelített, olyan jellegzetes hangot adott ki, mint amikor a méhek fészkénél tartózkodik (hangfelvétel is készült ezekről a különleges eseményekről). A madár viselkedése minden esetben pontosan ugyanaz volt, mint amikor a méz nyomára bukkant.

A kutatók az adatok elemzéséből arra jutottak, hogy nem volt gyakoribb a félrevezetés a madár részéről akkor, ha előzőleg elmaradt a méhek megtalálása után a jutalom. (Gyakori, hogy a yao mézvadász nem fér hozzá a méhekhez, nem tudja kibontani a fészket a nála lévő eszközzel, ilyenkor értelemszerűen a madár se kap jutalmat.) Számos, a mézkalauzt használó népcsoport csak nagyon ritkán ad a madárnak lépet, mégse gyakoribb náluk a félrevezetés. Számos érv szól ez ellen az elképzelés ellen evolúciós értelemben is.

Azt is kizárhatták, hogy a madár a tetemen zümmögő rovarok miatt vezette volna oda a döghöz az embert, soha nem láttak olyasmit, hogy a mézkalauz evett volna ezekből a rovarokból. A yao mézvadászok gyakran találkoznak kígyókkal, jól ismerik őket, és nem is igazán tartanak tőlük, csak a nagy testű állatoktól, pl. oroszlán vagy víziló.

A madár altruista viselkedésének kizárása viszonylag egyszerű, hiszen a madárnak ebből nem származik semmiféle előny. Érdemes hangsúlyozni, hogy a kutatók is rámutattak arra, hogy csupán néhány esetet tudtak megfigyelni a megtévesztésekkel kapcsolatban, így nagyon körültekintően kell bánni a levont következtetésekkel.

Volt egy emléke egy állattal való találkozásról, ám amikor visszaidézte az emlékét a madár, egyszerűen nem megfelelő állatot rendelt hozzá a helyszínhez. Hasonló tévedésre számos madárfaj esetében vannak példák, gondoljunk azokra, amelyek összegyűjtenek eleséget maguknak, majd elfelejtik, hova rejtették azt.