Százezer felvidéki magyar sorsa a menekülésre kényszerült, új élet keresésére indulva. (II.)

Trianon következményeként a Felvidéken élő magyarság tömeges távozása már a cseh megszállás kezdetén megkezdődött. Az állami és helyi tisztségviselők, valamint az értelmiségi rétegek jelentős része nem várta meg a megszállás hivatalos megkezdését; ingóságaik nagyobb részét hátrahagyva menekültek a betörő idegen erők elől. A helyben maradtak sorsa még nehezebbé vált a csehszlovák katonai és polgári hatóságok által végrehajtott kiutasítások következtében, amelyek tovább csökkentették a magyarság számát a térségben.

A köztársaság keretein belül kialakult gyakorlat világosan rámutatott arra, hogy a kiutasítások elsősorban a felvidéki magyarság vezetői és elismert személyiségei körében csapódnak le a legintenzívebben.

A húszas évek első felében egy figyelemre méltó esemény zajlott le, amikor a hatalom a prágai nemzetgyűlés néhány magyar nemzetiségű képviselőjét rendezetlen állampolgárságúnak minősítette. Ez súlyos következményekkel járt: mandátumaiktól megfosztották őket, és végső soron kiutasították őket a köztársaság területéről. E sorsra jutottak a keresztényszocialista Tobler János, Körmendy-Ékes Lajos és Palkovich Viktor, valamint a szociáldemokrata Surányi Lajos, továbbá az eredetileg szociáldemokrata, később kommunista Nagy Gyula képviselők is. Ez a drámai esemény rávilágított a politikai helyzet instabilitására és a nemzetiségi feszültségekre, amelyek a korszakban jellemezték a térséget.

A kiutasított képviselők sorát Tobler János nyitotta meg, aki már kezdetben is szálkát jelentett az államhatalom vezetőinek szemében. Az agilis keresztényszocialista politikus számára nem volt kérdés, hogy a hatalom célkeresztjébe került, így nem meglepő, hogy a hatóságok úgy döntöttek, mielőbb el kell távolítaniuk az országból. A Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium 1920. december 18-án kelt levelében utasította Pozsony város képviselő-testületét arra, hogy azonnal szüntesse meg Tobler pozsonyi lakóhelyét, ami végül meg is valósult.

Az Országos Keresztényszocialista Párt határozottan reagált a hatalom nyilvánvalóan rosszindulatú lépésére. A párt pozsonyi szervezete 1921. január 12-én egy nagygyűlés keretében fejezte ki felháborodását "azon elképesztő sérelem ellen, amely az illetőségtől megfosztott Tobler János nemzetgyűlési képviselő személyén keresztül az egész keresztényszocialista közösséget érte". A gyűlésen elfogadott határozat rögzítette, hogy "a kormány ezen intézkedését a nemzeti kisebbségek elleni támadásnak tekintjük. Kijelentjük, hogy nem fogadjuk el ezt a döntést, és követeljük annak azonnali felülvizsgálatát."

A hatalom önkényes intézkedései ellen Csehszlovákiában, amelynek demokratikus jelzője csupán látszólagos volt, lehetett ugyan tiltakozni, de a valóságon ez mit sem változtatott. Tobler képviselőt 1921. november 17-én, egy "szabályos és demokratikus" eljárás keretein belül, "rendezetlen állampolgárságú" személyként megfosztották képviselői mandátumától, majd kiutasították az ország területéről. Az üresen maradt helyét a nemzetgyűlés képviselőházában 1922. május 23-án Palkovich Viktor gútai plébános vette át. Ám a sors iróniájaként őt is később az állampolgárságuktól megfosztottak és kiutasítottak személyek listájára helyezték.

Hasonló sorsot élt meg a kassai Surányi Lajos is, aki 1920 áprilisában a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt jelöltjeként került be a képviselői testületbe. 1921 májusában azonban átlépett az éppen megalakult Csehszlovákiai Kommunista Párt frakciójába. A hatalom 1921. december 17-én, rendezetlen állampolgárságra hivatkozva, őt is megfosztotta képviselői mandátumától.

Surányi Lajos képviselő is rászolgált tehát a hatalom bosszújára, annál is inkább, mivel radikális osztályharcos magatartása mellett a magyar nemzeti érdekeknek is elkötelezett szószólója volt a prágai nemzetgyűlésben. Néhány év elteltével - már a köztársaságból való kiutasítása után - ő maga így vallott egykori prágai kálváriájáról: "(...) amikor a szélsőkig szorongatott magyar népoktatás ügyét a parlament elé vittem, egyszerre lecsaptak rám. 1921 decemberében (...) legfelsőbb fokon is megsemmisítették illetőségemet és természetesen mandátumomat is..."

A már említett Nagy Gyula esete számos szempontból párhuzamba állítható Surányi képviselő történetével. Az ismert baloldali vezető 1920-ban, a nemzetgyűlési választások során, a Magyar és Német Szociáldemokrata Párt színeiben szerzett képviselői mandátumot. Ezt követően, 1921. január 12-én, átlépett a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt baloldali frakciójába, amely a kommunista párt előfutáraként működött, ezzel is új irányt szabva politikai pályafutásának.

A nevezett személyt - mivel szülőhelye a trianoni Magyarország területén található - 1923. december 27-én mandátumától megfosztották, hivatkozva rendezetlen állampolgárságára.

A hatalom bosszúja 1924-ben Körmendy-Ékes Lajos keresztényszocialista nemzetgyűlési képviselőt is elérte. 1924. július 16-án kézbesítették neki a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium azon határozatát, amely kimondta, hogy az évtizedek óta Kassán lakó Körmendy-Ékes Lajos nem tekinthető csehszlovák állampolgárnak.

A felvidéki magyarság politikai színterén jelentős szerepet betöltő képviselő ellen irányuló hatalmi megtorlás mély megdöbbenést keltett a magyar közösség körében. "Mit is jelent ez az intézkedés a magyarság politikai jövőjére nézve, és miért vált szükségessé? E kérdésekre minden olyan ember, aki ismeri Körmendy-Ékes Lajos elkötelezett munkáját és fáradhatatlan küzdelmét a magyarság érdekében, könnyen megtalálja a választ. Tudjuk, hogy a csehszlovák kormány a nyílt ellenállás helyett inkább a bürokrácia sötét eszközeivel próbálja eltüntetni ellenfeleit" - olvasható a magyar ellenzéki pártok központi napilapjának vezércikkében. A lap arra is figyelmeztetett, hogy ez az önkényes lépés nem csupán egyetlen személy ellen irányul, hanem a felvidéki magyarság egész közösségét célozza meg. Néhány nappal később Petrogalli Oszkár főszerkesztő is felhívta a figyelmet az ellenzéki lapban arra, hogy a hatalom üldözi és kiutasítja a felvidéki magyarság jogait védő vezetőket, miközben szívesen fogadja a Magyarországról menekülő októbrista elemeket és a kommün alatt megkérdőjeleződött személyeket, akiket aztán a saját céljaikra használ fel, ezzel is ártva a magyarságnak.

A csehszlovák "demokratikus" államhatalom számára tehát nem jelentett problémát a nemzetgyűlési törvényhozók mandátumainak megsemmisítése, illetve a nevezettek fizikai eltávolítása a köztársaság területéről. Ha a hatalom ezekkel az alkotmányos tényezőkkel is képes volt könnyedén elbánni, vajon mi gátolhatta volna meg abban, hogy kénye-kedve szerint járjon el bármelyik felvidéki magyar családdal szemben, és záros határidőn belül elüldözze a csehszlovák fennhatóság alá vetett Felvidékről?

A kemény retorziók kíméletlen alkalmazása – mint például a községi illetőség és az állampolgárság megvonása, továbbá az ezt követő kiutasítások – igazán hatékony félelemkeltő eszközként szolgált a hatalom számára. Ez a félelem sokakat hajlékonyabbá tett, gerincüket meghajlította, óvatoskodásra ösztönözte őket, és sok esetben a jellemüket gyávasággal terhelte meg, amikor a magyar sorsvállalás áldozatokkal teli harcáról volt szó. A hősies ellenállások mellett párhuzamosan megjelent egyfajta megalkuvóság is, amely a bármikor lecsapni és büntetni kész csehszlovák államhatalommal szemben bontogatta szárnyait.