Nyári Krisztián véleménye szerint Magyarország rendkívül pazarlóan kezeli saját gasztronómiai örökségét.

Nyári Krisztián szerint a magyar gasztronómia sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit mi magunk adunk neki - Blézer, mellény, ing és nadrág C & A

Nyári Krisztiánnal egy izgalmas beszélgetésen vettünk részt, ahol a múlt titkait, a jelen kihívásait, a hazaszeretet mélységeit, a szerelem szépségeit és az étkezés örömeit jártuk körbe.

Sokszínű tapasztalatokkal rendelkezem a kulturális és kommunikációs szférában, ahol különféle projekteken dolgoztam. Amikor valaki megkérdezi, ki vagyok, azt szoktam mondani, hogy egy kreatív szakember vagyok, aki szenvedéllyel közelíti meg a kultúra és a kommunikáció világát, és mindig keresem az új lehetőségeket a kifejezésre és az együttműködésre.

Nincs erre egy okos válaszom, mindig attól függ, hogy épp hol vagyok. Ha íróként hívnak meg valahova, akkor azt mondom, ha könyvkiadóként, akkor azt. Meg szokták kérdezni interjúkban, hogy mit írjanak a nevem alá, olyankor a legrövidebbet szoktam választani, és azt mondom, író. Ami valójában a legközelebb van minden tevékenységemhez - ezt persze nem mondhatom -, hogy olvasó vagyok.

Ez azt jelenti, hogy a legnagyobb részesedést az olvasásnak szenteled az idődből?

Még nem végeztem el a számításokat, de úgy érzem, hogy a válasz igen.

Miközben volt ez másképp is, dolgoztál a politikában például, a Fővárosi Önkormányzat sajtófőnöke és kommunikációs tanácsadója voltál. Itt inkább a diskurzus megalkotása, irányítása volt a feladatod.

A tevékenységem lényege mindig ugyanaz: a magyarról magyarra fordítás, amely szorosan összefonódik a kommunikációs munkával. Ezt nemcsak politikai, hanem gazdasági kontextusban is tapasztaltam. Azokkal a jelenségekkel és fogalmakkal, amelyekkel különböző szakterületeken vagy az élet más aspektusaiban találkozom, igyekszem érthetően, közérthető nyelven beszélni egy olyan közönségnek, akit magamban elképzeltem. Jelenleg is ezzel foglalkozom.

A legnagyobb büszkeségem forrása az, hogy mindig igyekszem tanulni és fejlődni. A kihívásokkal való szembenézés és a kitartás, amellyel megoldom a problémákat, formálja a személyiségemet. Emellett az is boldoggá tesz, hogy másokat inspirálhatok, és segíthetek nekik elérni céljaikat. Az ilyen pillanatok, amikor látom, hogy a munkám pozitív hatással van másokra, igazi elégedettséget nyújtanak.

A gyermekeim iránti érzéseim sokakban hasonlóan megjelennek. Szakmai szempontból pedig az is fontos számomra, hogy vannak olvasóim. Olyan emberek, akik figyelemmel kísérik a mondandómat, és akiket érdekel, hogy miként fejezem ki magam. Az, hogy néha képes vagyok hatással lenni mások gondolkodására, számomra különleges és felemelő érzés.

A nagyközönség íróként ismert meg. Könyveidben a múltat kutatod, azon belül is az elmúlt kétszáz év történetét a hétköznapok szempontjából. Miért vonzó számodra ez az időszak?

Mióta az eszemet tudom, azóta érdekel a XIX. század. Kisfiúként sokat olvastam 1848-ról ifjúsági regényekben. Az elmúlt kétszáz év összességében fontos, mert ettől vagyunk azok, akik ma vagyunk. Minden, ami 1790 előtt történt, az nagyon más volt, mint ami utána

Ez a korszak nem csupán a múltunk része, hanem a magyar identitásunk alapja is, és jelenleg is a hatása alatt állunk. Ha valaki felfedezni szeretné, honnan ered a magyar kultúra, miként alakultak hagyományaink, milyen gondolatok formálták az irodalomhoz való viszonyunkat, vagy miért éppen ezeket az ízeket kedveljük, akkor a XIX. század mélyére kell ásnia. Itt találhatók a válaszok, amelyek segíthetnek megérteni a jelenünket.

A magyar identitás kérdése napjainkban két, egymással ellenkező irányba húzó csoportot formál a társadalom szövetében. Egyesek azt vallják, hogy identitásunk legfőbb alapja a nemzethez való tartozásunk, míg mások úgy vélik, hogy a nemzeti gondolkodást ideje lenne a múlt homályába süllyeszteni. Te pedig mintha nem állnál egyik szélsőség mellett sem, hanem inkább egy árnyaltabb megközelítést képviselnél.

Én próbálok nem tartozni egyik oldalhoz sem, és nem patikamérlegen számítom ki, hogyan lehet középen lenni, csak mást gondolok erről. Identitásunk szempontjából nagyon fontos, ami a XIX. században kialakult, és aki magyarnak vallja magát, mindegy, hogy honnan jöttek az ősei, az ehhez a hagyományhoz csatlakozik. Nem hiszek abban, hogy ezt a hátunk mögött kell hagyni, mert nincs helyette semmi. Másrészt az ebből az identitásból felépített hamis önképet sem szeretem.

Nekem fontos a magyarság, a hazaszeretet, de másképp definiálom a saját hazaszeretetemet, mint sokan. Egyébként részben pont ennek az identitásnak a kialakulásáról írom a következő könyvem. Vérre menő viták vannak például arról, hogy kik is voltak a honfoglaló ősmagyarok, és persze, ez tényleg érdekes dolog, de ők nem a mi őseink. Legalábbis a génjeink ezred akkora valószínűséggel tartalmazzák a honfoglalók biológiai örökítőanyagát, mint a XVIII. században betelepített németekét, a Felvidékről az Alföldre vonuló szlovákokét vagy a Kárpátokon át beszivárgó románokét.

A honfoglalás korának génállománya a XV. századra szinte teljesen eltűnik a temetők maradványaiban. Őstörténeti mítoszunk igazán lenyűgöző, azonban a honfoglalók esetében a kulturális örökségük az, ami igazán számít, nem pedig a vérségi kötelékek. A XIX. században ez különösen szép volt, hiszen akkor még elismerték, hogy egy nemzethez bárki csatlakozhat, legyen az szlovák származású Petőfi vagy az aradi vértanúk, akik mind hozzájárultak a közös identitásunkhoz.

A könyveim középpontjában a szerelem áll, amely mindig is az emberi tapasztalatok egyik legmélyebb és legkomplexebb aspektusa volt. Az évek során azonban észrevehető, hogy a szerelemről alkotott elképzeléseink folyamatosan fejlődnek és változnak. Míg a szerelem alapvető, univerzális érzelem, addig a kultúrák, társadalmi normák és technológiai fejlődés hatására a róla való gondolkodásunk is átalakul. Például, a modern kommunikációs eszközök megjelenése új dimenziókat nyitott meg a kapcsolatokban, lehetővé téve a távolsági kapcsolatok kialakulását és fenntartását, ugyanakkor új kihívásokat is teremtett a hitelesség és az intimitás terén. Emellett a társadalmi normák és elvárások is változnak: ma már sokkal szélesebb spektrumon értelmezzük a szerelemet, beleértve a különböző identitásokat és kapcsolatformákat. A szerelem tehát egy olyan téma, amely folyamatosan újraértelmeződik, ugyanakkor a mély emberi vágy, hogy kapcsolatokat építsünk és megosszuk életünket másokkal, időtlen marad. Az érzelmek és az emberi kapcsolatok örökérvényű természete mellett a kontextus folyamatosan formálja a szerelemről alkotott elképzeléseinket, amely egy izgalmas és gazdag téma a történeteimben.

Jelentős átalakulás tanúi vagyunk, hiszen a múltban a szerelem és a házasság fogalma sokáig éles határokkal elválasztották egymást. Míg az egyik egy mély érzelmi kötelék, addig a másik inkább egy praktikus, gazdasági együttműködést jelentett, és nem volt elkerülhetetlen, hogy a kettő bármilyen módon összeérjen. A szerelem fogalmának változása szorosan összefonódik a technológiai újításokkal is. Érdemes megjegyezni, hogy a XIX. század közepétől a végéig a magyar polgári vagy nemesi származású férfiak körében a szifilisz előfordulásának aránya harminc százalékra rúgott, ami szorosan összefüggött azokkal a társadalmi szexuális normákkal, amelyek miatt sokan prostituáltakkal éltek át első intim élményeket.

A penicillin felfedezésével egy új korszak kezdődött, amely lehetővé tette, hogy több "vasat" tartsunk a tűzben anélkül, hogy a korábbiakhoz hasonló kockázatokkal kellene szembenéznünk. Ezen kívül a fogamzásgátlás fejlődése is mérföldkőnek számít, hiszen a polgári házasság bevezetése megváltoztatta a családi élet dinamikáját. Régebben, ha valaki úgy döntött, hogy véget vet a házasságának, azzal nemcsak saját boldogságát, hanem üdvösségét is veszélyeztette. A polgári házasság viszont teret ad a válásnak és az újrakezdés lehetőségét, lehetővé téve, hogy az emberek bátran keressék a boldogságot új kapcsolatokban.

Kiemelkedő jelentőséggel bír a női emancipáció kérdése is, hiszen a szerelem ezáltal már nem csupán a férfiak szórakoztató játszótere lesz.

Természetesen, a városi életmód valóban különleges. A városokban az emberek sokkal szabadabban élhetnek, mint valaha. A társas szokásaink is sokkal inkább hasonlítanak egy XX. század eleji budapesti polgár életvitelére, mintsem a korabeli falusi közösségek szokásaira. Emellett a XIX. és XX. század fordulóján számos olyan élvezet és lehetőség csak a társadalom kiváltságos tagjai, például arisztokraták, nagypolgárok és művészek számára volt elérhető. Azonban mára ezek a korlátok a háttérbe szorultak, és a különbségek elmosódtak.

Amikor megjelent az "Így szerettek ők" című első könyvem, amelyben híres magyar írók szerelmi életének izgalmas epizódjait osztottam meg, meglepett, hogy sokan vitába szálltak arról, hogy irodalmi bulvárt írok-e. E viták során sok érvet hallottam, de felmerült bennem a kérdés: vajon léteznek-e olyan bulváros részletek, amelyeket ízléstelennek tartanék megosztani? Úgy érzem, hogy a határvonal a tiszteletteljes bemutatás és a szenzációhajhászás között vékony. Az írók magánélete, a szenvedélyek és a kapcsolatok bemutatása izgalmas lehet, de fontos, hogy ne lépjünk át egy határt, amely a művészek méltóságát kérdőjelezheti meg. Az emberi érzelmek és tapasztalatok sokszínűsége inspiráló, de az írás során mindig szem előtt kell tartani a tiszteletet és az empátiát.

Az életmű és az életrajz két különböző dimenziót képvisel, és számomra is fontos, hogy ne keverjem őket össze. Azokat az életeket kutatom, akiknek a nevét azért ismerjük, mert valami különlegeset alkottak. Mindig egyéni megítélés kérdése, hogy mi rejlik a megismerés iránti vágyban: vajon a művész életének részletei fontosabbak-e, mint a magánélet védelme. Ebben a tekintetben az időtényező is lényeges, hiszen míg Petőfi Sándor szerelmi ügyei ma már inkább történelmi érdekességnek számítanak, egy kortárs alkotó esetében sokan inkább a magánszféra tiszteletben tartását tartják szükségesnek.

Kérdés, hogy mennyi időnek kell eltelnie egy szerző halála után, hogy lehessen ilyesmikről írni róla.

Ezek nehéz döntések, olykor épp azoké, akik ebben érintettek. Hogy Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című szonettciklusát nem a feleségéhez, hanem öngyilkossá lett szeretőjéhez írta, a családja hozta nyilvánosságra, hiszen enélkül másképp olvasnánk ezeket a verseket. Ugyanakkor az élete utolsó szerelmével, Kozmutza Flórával való levelezését ötven évre titkosítják a másik érintett család érdekében.

A levelek nem tűnnek el, csupán érzékelik, hogy szükséges egy kis idő, hogy a megismeréshez egy magasabb szintű érdek kapcsolódjon. Én nem foglalkozom a harmincévesnél frissebb eseményekkel. Móricz Zsigmond naplói folyamatosan felfedik az intim és szexuális aspektusokat, de ezeket nem kívánom részletezni; akit érdekel, az olvassa el a naplókat magukban. Van olyan téma is, amit nem tartok elég megalapozottnak ahhoz, hogy megosszam.

A legújabb könyvem címe: "Így ettek ők - magyar írók és ételeik". A táplálkozás kultúrája az idők folyamán jelentős átalakulásokon ment keresztül. A helyzet összességében kedvezőbbé vált, hiszen ma Magyarországon az emberek számára sokkal könnyebb hozzáférni az élelmiszerekhez, és a mennyiségi éhezés is szinte eltűnt a mindennapokból. Mindez mély hatással volt a magyar gasztronómiára, hiszen az ízek és étkezési szokások gazdagabbá váltak. Az írók, akik korábban sokszor a hiányról és az éhezésről írtak, most már a bőség és a változatosság világában élnek, ami új inspirációt ad a konyhaművészetnek. Az étkezések nem csupán táplálkozási szükségleteink kielégítésére szolgálnak, hanem egy közösségi élménnyé is váltak, ahol az ízek átadása és a hagyományok ápolása egyaránt fontos szerepet játszik.

A Kádár-kor egyszerre jelentett gasztronómiai katasztrófát és az éhezés megszűnését. Amikor a polgári, minőségi gasztronómiára gondolunk, és a Szindbád vagy a kávéházi kultúra eszünkbe jut, akkor azzal párhuzamosan tudnunk kell, hogy a magyar társadalom hatvan százalékát kitevő parasztság jelentős része éhezett. Ez megszűnik, de ezzel párhuzamosan a magyar konyha minősége leromlik.

Magyarország saját gasztronómiájával sajnos nem éppen kíméletesen bánik: míg egy olasz, osztrák vagy cseh kisváros büszkén ápolja helyi ízvilágát, és gondoskodik róla, hogy az éttermek autentikus helyi ételeket kínáljanak a közönségnek, addig nálunk a helyzet más. Ha szeretnék megismertetni egy külföldivel a resztelt májat vagy egy ízletes pacalpörköltet, gyakran csak bádogbüfékbe vagy kifőzdékbe tudom őt vinni. A neves éttermekben sajnos olyan ételeket találunk, amelyek New Yorktól Kuala Lumpurig bárhol elérhetők. Ez pedig nemcsak sajnálatos, hanem azt is jelenti, hogy lassan eltűnnek saját gasztronómiai értékeink és hagyományaink.

A könyvedben hatvan ínycsiklandó recept található. Próbáltad már elkészíteni őket?

Van néhány olyan étel, amit nehéz lenne reprodukálni, mivel inkább kulturális és történelmi értékkel bírnak, mintsem kulináris szempontból. Ezek az archeológiai leletek és az írók életművéből származó nyomok sokat elárulnak az adott kor szellemiségéről. Ugyanakkor akadnak olyan fogások is, amelyeket már elkészítettem vagy tervezek elkészíteni. Például Márai Sándor citromos répasalátája, amelyet rendszeresen készítek, és mindig lenyűgöz az egyszerűsége és frissessége. Különösen érdekelne Jókai Mór klasszikus babétele, amely nem csupán egy leves, hanem egy ízletes, laktató egytálétel. Amint elérkezik a megfelelő időszak, mindenképpen sort kerítek Karinthy Frigyes kolbászos lecsójára juhtúrós galuskával, amely igazi ínycsiklandó különlegességnek ígérkezik.