Negyven éve Isten tenyerén: Beszélgetés Puskás Győzővel a Hahotáról Az elmúlt négy évtized során a Hahota nem csupán egy szórakoztató műsor volt, hanem a magyar humor és szórakoztatás egyik alapköve is. Puskás Győző, a Hahota megálmodója és vezéregyénisé

A szekuritáté figyelmét is felkeltette, hogy az eső időnként megzavarta az előadásokat, de 40 év elteltével is megállíthatatlan népszerűségnek örvend a Hahota színtársulat. Székelyföldön már hetekkel a fellépések előtt elfogynak a jegyek, és az emberek olyan közvetlenséggel üdvözlik Puskás Győzőt, a társulat alapítóját, mintha régi ismerősök lennének. Győző határozottan hisz abban, hogy az életében nincsenek véletlenek, és mély meggyőződése, hogy Isten mindig mellette áll.

- Kisgyerekkorom óta úgy éreztem, hogy az életem védve, irányítva, őrizve, egyengetve van. A születésemtől mostanáig úgy érzem, hogy Isten tenyerében vagyok, mert amik történtek velem, azokat nem lehet véletlennek nevezni. Különösen nem hiszek a véletlenekben, és hogyha el is mondom őket, akkor azt mindenki fogja érezni, hogy ezek felső irányítás útján történtek.

Istenfélő szülők gyermekeként nőttem fel, ám a hitem igazán akkor mélyült el, amikor édesanyám - talán 8 vagy 9 éves lehettem - egy nagyon súlyos műtéten esett át, és az állapota válságossá vált. Akkor már éreztem, hogy valami nincs rendben, és először a saját szavaimmal imádkoztam. Kértem a Jóistent, hogy gyógyítsa meg édesanyámat, mert még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy elveszítsem őt, és nagyon szükségem van rá. Másnap reggel csodás módon megváltozott az állapota, és ez a válasz az imámra olyan erős hitet adott, hogy azóta mindig a saját szavaimmal imádkozom. Megtanultam, hogy ha őszintén kérek valamit, ami valóban fontos számomra, a Jóisten meghallgat. Az a gyermekkoromnak ez a fontos pillanata örökre velem maradt, hiszen addig csak a Miatyánkot tudtam, de ez volt az első alkalom, hogy a szívemből beszéltem.

Már egészen kiskoromtól kezdve felfedeztem a térképek varázsát. Olvasás terén még tapogatóztam, de a föld titkai már akkor is magukkal ragadtak. Az első és második osztályban már arról ábrándoztam, hogy merre kalandozhatnék. Párizs, Róma, Athén és Amszterdam lebegtek a fejemben, hiszen ott készítik a legfinomabb kocka rágógumit – na, azt meg kellett kóstolnom! Akkor még azt hittem, ez az igazi cél, de az idő múlásával felfedeztem, hogy az életben sokkal értékesebb dolgok is várnak felfedezésre. Tíz-tizenegy évesen láttam egy fekete-fehér filmet, amely Rio de Janeiróban játszódott. Az a csodálatos város úgy ragyogott előttem, mint a világ legszebb helye. Végül, hosszú negyed évszázad elteltével, sikerült eljutnom oda, és tényleg úgy éreztem, hogy a világ legszebb városában járok.

Az első külföldi utam, gyerekként, 1979-ben volt, amikor hosszas könyörgés után megkaptam az első zongorámat. Határozottan emlékszem: a gyerekek nemzetközi évét ünnepelték, és nekem azért lett az nagy jelentőségű esztendő, mert akkor kaptam az első zongorámat, majd eljutottam Magyarországra és Csehszlovákiába - akkor nagyon nehéz volt utazni, kétévente lehetett egyszer. Úgy éreztem, hogy csak kérnem kell a Jóistentől, hogy ide szeretnék eljutni, oda szeretnék eljutni, mind összejött.

- Hogy kerültél kapcsolatba a színházzal?

Ekkoriban futott az Emlékek Kávéháza, amely számomra a legjobb klasszikus kabaréműsor minden időkben. Összesen hétszer volt szerencsém megnézni. Gyakran dupla szereposztásban játszották az előadásokat, és alaposan szemügyre vettem a színészeket, figyelve az arcjátékokra és a mimikára. Hirtelen rájöttem, hogy különösen ezek a bohózatok vonzanak. Otthon pedig elkezdtem kísérletezni a saját előadásaimmal.

Milyen is a tizenéves gyerek? Regisztrál, aztán beleveti magát a színház világába, ahol a szórakozás és a művészet egyvelege vár rá. Közben úgy érzi, hogy az előadás egy része a fejében marad, mintha hazavinné a színpad varázsát. Otthon aztán újra és újra mondogatom a kedvenc mondataimat, és egyre inkább azt érzem, hogy ez az egész nekem lett kitalálva. Emlékszem, hogy annyira magával ragadott az előadás, hogy valósággal "elloptam" a szövegeket a saját elmémbe. Amint hazaértem, azonnal leültem, és papírra vetettem mindazt, amit megörökítettem. Ha valami hiányzott, a következő alkalommal már tudtam pótolni, hiszen minden fontos részletet magammal hoztam. Így tanultam meg három jelenetet is az Emlékek Kávéházából. Különösen egy ragadott meg: a Butaság széruma, ami valamiért különösen közel állt a szívemhez.

Mi inspirált arra, hogy megalapíts egy saját társulatot?

Már 1984-ben megpróbáltam megalapozni egy társulatot. A következő évben, 1985-ben, összegyűjtöttem magam köré néhány tehetséges fiatalt, akik velem egykorúak voltak, vagy csak két-három évvel fiatalabbak. Különösen Ölvedi Antónia tűnt ki, akinek lenyűgöző módon álltak a versek. A csapat nevét úgy választottuk ki, hogy a közönséget nevettetni szeretnénk, de nem a trágárság vagy a politika eszközeivel. Célunk, hogy klasszikus bohózatokat hozzunk színpadra, ahol az emberek jókedvűen nevethetnek, és hahotázhatnak. Így született meg a "Hahota" név.

Már akkor jegyzeteltem a színházi előadásokból merített anyagokat, amikor sikerült hozzáférnem a Színházi Élet folyóirathoz – egyik lány nagymamája őrizgette ezeket a kincseket. Ezekben mindig találkozhattunk bohózatokkal. Így hát 1985. augusztus 10-én színpadra léptünk az első produkciónkkal, a Butaság szérumával. A Kárpátok sétányán, egy háromemeletes, kicsi fehér tömbház előtt elterülő zöld területen alakítottuk ki a színpadot: damilokat feszítettünk ki két fa között, és ezekre akasztottuk a függönyöket. A földre matracokat terítettünk, ezzel jelezve a színpad határait, míg az árvízvédelmi töltés szolgált lelátóként, amfiteátrumszerű elrendezésben. Apró jeleneteket adtunk elő, ez volt az egyetlen nagyobb bohózatunk akkor. A többi darabot későbbi előadásokon mutattuk be. Mivel az első bemutató sikeresnek bizonyult, bátorságot merítettünk belőle. Eleinte csak a két tömbház lakói nézték a produkciót, de később már kézzel írott plakátokat helyeztünk el más házak bejáratánál is, hogy még több nézőt vonzzunk az előadásainkra.

'86-tól már egy egész évadot állítottunk fel, minden második héten májustól szeptember közepéig volt előadásunk. Közben felvételiztem a Szakszervezetek Művelődési Házának Nagy József színművész vezette színjátszó csoportjába és párhuzamosan csináltam mindkettőt. A szakszervezetnél tető alatt játszottunk, a Hahotával továbbra is a tömbházak között. Volt olyan is, hogy az előadás második részét elverte az eső. Akkor kértem Istent, hogy legalább egyszer-kétszer tető alatt legyen Hahota előadás.

- A nyolcvanas évekről beszélünk, hogy engedték meg nektek a tömbházak közötti színházasdit?

- Érdekes módon egy jó darabig senki nem szólt bele. Pénzt nem vettünk el, politikai kicsengése nem volt, játékként kezelték jó ideig, merthogy mi valóban játsztunk: színházasdit.

Mennyi idősök voltatok abban az időszakban?

A mi csapatunkban én 18-19 éves voltam, míg a többiek 15 és 20 év között mozogtak. Igazi gyerekek voltunk még akkor, amikor a dolog elkezdett komolyra fordulni. Ahogy egyre nagyobb méreteket öltött az előadásaink népszerűsége, egyre többen érkeztek a város különböző részeiből is, és már hallani lehetett a pletykákat, hogy ez bizony bajt okozhat. Édesanyám is rendszeresen megjegyezte, hogy ez nem fog jól végződni. A közönségünk folyamatosan nőtt. Egy alkalommal Oltyán László, az erdélyi magyar író és újságíró is ellátogatott az egyik előadásunkra. Később írt rólunk egy cikket "Társulat a gyepen" címmel, majd egy másikat is, amelyben a "Társulat kitartott" címet viselte. Ezek a cikkek az akkori Vörös Zászlóban jelentek meg, ami a Népújság elődje volt. Oltyán arról is írt, mikor lesz a következő előadásunk, így városszerte híre ment, hogy létezünk. Ezzel még több néző érkezett hozzánk.

Az akkori hatalom számára valószínűleg nem az volt a gond, hogy ti színházi előadást szerveztek, hanem inkább az, hogy a közönség folyamatosan növekedett.

A tömeg. Igen, emlékszem arra a május 9-i napra '88-ban, amikor az évadnyitó előadást hirdettük meg. A város minden szegletében ott díszelegtek a plakátok, és a nézők tömege gyűlt össze. Olyan forgatag volt, hogy szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Éppen a színpadon voltam valakivel, amikor a nézők riadt arccal, össze-vissza mondták a szöveget, és fogalmam sem volt, mi történik körülöttem. Aztán észrevettem a hat szekus érkezését, akiket a főnökük, Radu vezetett. Megkérdezte tőlem, hogy jelentsem be: az előadás elmarad. Ezt meg is tettem, de a nézők felháborodtak, és számon kérték a biztonságiakat, hogy miért nem engedik játszani a gyerekeket. Radu azonnal rákérdezett, hogy mennyit fizettek az előadásért, és miért ragaszkodnak annyira hozzá. A válasz meglepő volt: senki sem fizetett, csupán azért akarták látni, mert szórakozni akartak. A szekus-főnök nyilvánvalóan tanácstalan volt, így egy közeli telefonról felhívták Grama alezredest, aki a művészeti felelős volt. Ő végül azt mondta, hogy jobb, ha megengedjük az előadás befejezését, mintsem letiltsuk. Így hát megengedték, de a nézőteret körbeállták. Így zajlott le egy háromórás maratoni előadás, amelyet ők végig figyeltek. Az élmény felejthetetlen volt, a színpadon pedig valami egészen különleges született meg.

A közönség, mi magunk is éreztük, hogy ez volt az utolsó előadás. Sokan, fiatal gyermekek is, az utolsó jelenet után siettek virágért, majd egy hosszú, tíz perces tapsvihar zúdult ránk, ami közben mindenki könnyezett... Aznap elvették a személyimet, másnap pedig be kellett jelentkeznem a Securitatenél. A nézők közül 50-60-an elkísértek, de csak én léptem be az épület kapuján. Akkoriban senki sem tudta, hogy visszatér-e onnan. Megvernek, esetleg agyonvernek, mi fog történni? Imádkoztunk, és a Jóisten velem volt. Radu alezredes kezdetben könyörtelennek tűnt, de ahogy később kiderült, valójában úriember volt. Nem alkalmazott erőszakot. Minden részletet le kellett írnom: ki, mikor született, hol él, melyik tömbházban, és azt is meg kellett mondanom, hogy minden anyagot szolgáltassak be, ellenkező esetben házkutatást ígértek. A legnagyobb szerencsém az volt, hogy a bemutatott jeleneteknek nem volt politikai töltete, hiszen klasszikus darabokat játszottunk, és pénzt sem fogadtunk el. Nem tudtak ránk igazán fogni, de csak akkor folytathattuk volna, ha román szerzők műveit mutatjuk be. A vizionáló bizottság volt hivatott ellenőrizni és jóváhagyni a darabokat – vagy éppen ellenkezőleg. Ők azt mondták, hogy csak román nyelvű szerzők műveit játszhatjuk, és a produkció fele magyar, fele román nyelven lehet. Hát ez már nem a Hahota... Amikor végül kijutottam, Radu négyszemközt megjegyezte, hogy ha továbbra is folytatom, el fog tenni láb alól. Minden álmom, minden reményem hirtelen szertefoszlott.

1987-ben Hunyadi András rendező bácsi felfigyelt rám. Akkoriban a főiskolán csak nagyon kevesen fejezték be tanulmányaikat, évente csupán két-három diák kapott lehetőséget a színház világában való elindulásra, és a főiskolai tanárok nem siettették a diákok kikerülését. Éppen a "Jelmezben" című darabot próbálták, amely egy színésznő életére összpontosított. Szilágyi Enikő játszotta a főszerepet, és szükségük volt egy 19 éves fiú statiszta szerepére. A rendezőnek Sütő András testvére ajánlott engem, aki a szomszédunkban élt. Két hét volt hátra a bemutatóig, és számomra ez egy álom volt, hiszen olyan színészekkel dolgozhattam együtt, akiket mindig is csodáltam a színpadon. Felolvastattak velem egy szöveget, és másnap már a próbákon találtam magam közöttük. Az, hogy bekerültem a Nemzeti Színházba, hatalmas önbizalmat adott, és megerősítette bennem a vágyat, hogy folytassam a Hahota színjátszó csoport munkáját.

- Nem gondoltad, hogy színművészeti egyetemre mész?

- Azt érdekes módon nem terveztem. A Hahotával foglalkoztam, a színi eszembe sem jutott. Borzasztó nehéz volt akkor. Most sem bánom. '88-ban ugye leállítottak a Hahotával, a színházban viszont játszhattam: a Sári bíróban, a Száz év magányban, Mózesben, amivel Magyarországon turnéztunk. Tejben-vajban fürdettek. A lehető legjobbkor kerültem be. A forradalom után a MADISZ égisze alatt újraalakítottam a Hahotát. 1990. március 23-án, a márciusi események után 2-3 nappal lett volna a bemutató. Elmaradt. A társulati tagok közül egyesek távoztak az országból. '91 márciusában a MADISZ bérelte nekünk a Szakszervezetek Művelődési Házának előadótermét, ott játszottuk a Csak az jöjjön, aki bírja előadást. Az volt az első, amit a Hahota fedél alatt, igazi teremben, közönség előtt játszott. Beteljesült tehát, amit évekkel ezelőtt kívántam. Akkor még könnyen lehetett tehetséges fiatalokat találni, nagy volt a lelkesedés mindenkiben. Jöttek a rendezők is: megkértük Nagy Józsefet, Nagy Istvánt, szilveszteri előadást rendezett nálunk Gáspárik Attila. Nagy Ágota és Barabás Olga is felkarolt. Nagy István '92-től kezdett el rendezni, és egymás után rendezte az előadásokat. Woody Allen Játszd újra Sam előadását vittük színre, a Válás angol módra, Leszállás Párizsba. Évadonként volt három bemutatónk. Azóta közel 3000 előadást játszottunk fedél alatt!

1992-től Jakab Zsombor vette át a Hahota-előadások szervezését, őt kérte fel Fúró Attila magánvállalkozó, és 1996-tól a Hahota már magántársulatként működött. Hol a Kultúrpalota, hol a Nemzeti Színház nagytermét béreltük. Minden második hétfőn mi játszottunk a Nemzeti Színházban nagy közönség előtt.

Illyés Kinga színművésznő nyitott egy kis könyvesboltot, ott is dolgoztam és volt ugye a Lottó. Miután az iskolát elvégeztem, olyan munkahelyet kerestem, ami mellett tudom folytatni a Hahotát. A lottótársaság volt a legmegfelelőbb. 4-5 órai munkával nagyon szépen lehetett keresni. Alig dolgoztunk valamit, az emberek úgy vették a sorsjegyet mint a cukrot, megjelent a kaparós sorsjegy, annak még nagyobb sikere volt. Teljesítményarányos bérünk volt, azaz minél több sorsjegyet adtál el, annál több pénzt kaptál. Az ott szerzett jövedelmemből jelmezeket vásárolhattam a Hahotának. Közben vizsgáztam az Ariel Színházban. Ott tanultam meg a bábszakmát és lettem színész.

Nagyon-nagyon csodálatosan ment minden egészen '99-ig, akkor többen is távoztak a társulattól, merthogy megélhetésileg egyre gyengébb lett minden, de milyen a gondviselés, akkor küldtek kényszernyugdíjba rengeteg színészt. Közülük három nekem már rég szimpatikus volt, így megkérdeztem, hogy lenne-e kedvük csatlakozni: Csergőffy Lászlót, Szabó Máriát és Székely Évát. Azonnal igent mondtak.

Az Ariel színjátszó csapatából több tehetséges színész is csatlakozott hozzánk: Szöllősi Szilárd, Cseke Péter, Gönczi Kati, és most már Halmágyi Évike is tagja a társulatnak. Számunkra ez külön öröm, hiszen így duplán is kollégák lettünk. Kelemen Barna is ekkor csatlakozott hozzánk, és azóta a társulatunk újra szárnyra kapott. Az előadásainkra országszerte egyre nagyobb igény mutatkozott, ami Zsombor ügyes kapcsolatteremtő munkájának köszönhető. Minden nagyobb városban felvette a kapcsolatot a jelentős kultúrházakkal, így sikerült szélesebb közönséget elérnünk.

- Jelenleg is ő az igazgató?

- Igen, ő az igazgató, ő a menedzser, ő a szervező egy személyben, és ez nagyon jó. Nélküle nem jutottunk volna ide, ez biztos. Ma már nem győzzük az előadásokat. Sepsiszentgyörgyön nem elég a nyolc előadás, és az odaérkezésünk előtt két hónappal elfogynak a jegyek. Marosvásárhelyen több mint 30 teltházas előadás lesz. A decemberi előadásokra nincs jegy, csak pótszék.

Ezt soha nem láttam jönni. Nem ilyen mértékű ajándékot kértem a Jóistentől, csupán egy apróbb jót, és mégis, bőségesen megáldott.

Jövőre ünnepeljük a 40. évfordulónkat, de sajnos az időhiány miatt nem tudunk külön eseményt szervezni. Ezért a közelgő szilveszteri kabarénkat neveztük el jubileumi előadásnak, hogy így is megünnepelhessük ezt a különleges mérföldkövet.

- A Hahota nevével most már összekapcsolódik dr. Kovács Levente rendező neve is. Hány éve tart az együttműködés?

Az elmúlt esztendő a tizenkettedik volt számunkra. Tizennégy előadást bonyolítottunk le, és bátran állíthatom, hogy ő a legnagyobb szakértője a klasszikus bohózatoknak. Ami különösen örömteli számomra, az az a tény, hogy azt a jelenetet, amelyet fejben már régóta dédelgettem, Kovács Levente rendezésében láthattuk életre kelni. Most pedig ismét ő veszi kézbe a Hahota irányítását. Ez önmagában is figyelemre méltó, nem igaz? Érezni lehet, hogy a Jóisten folyamatosan figyelemmel kísér minket, és óvó keze alatt tartja a teljes társulatot, megvédve attól, hogy bármi is megakadályozza a működésünket. Mert az embereknek valóban szükségük van a nevetésre. Én már nem vágyom másra, csak egészségre, és csak a hála szavai hagyják el a számat - osztotta meg gondolatait a Hahota alapítója.