Furcsa és váratlan találkozás a kaposvári hipermarketben
Az ember lelkesedése gyakran eltűnik, amikor szombat délelőtt vásárlásra kényszerül, főleg, ha korábban elfelejtett valamit beszerezni. Én legalábbis így érzem. A vásárlók lelkesedése tovább csökken, amikor szembesülnek egyes termékek árával. De sajnos, ami szükséges, az szükséges, így a kaposvári hipermarketben a bevásárlókosár gyorsan megtelik.
Amikor befejeztem a dolgomat, a kaposvári hipermarketben, mint egy igazi maradi, nem az önkiszolgáló kasszához álltam be, hanem a hagyományos, hús-vér pénztárosnőhöz, aki éppen a tételeket ütötte be. Szóval, a párbeszéd lehetősége szinte teljesen kizárt volt, hiszen egyértelmű volt, hogy őt sem különösebben lelkesítette a hétvégi műszak. Monoton mozdulatokkal, faarccal végezte a munkáját, mintha csak egy robot lenne, aki az éppen aktuális feladatát hajtja végre.
Furcsa és szokatlan esemény zajlott a hipermarketben, amely mindannyiunkat meglepett. Az áruházi folyosón, ahol a napi bevásárlások zajlanak, egy váratlan incidens történt, ami felkeltette a vásárlók figyelmét. Az emberek, akik éppen a napi szükségleteiket keresték, hirtelen egy különös látványra lettek figyelmesek: egy hatalmas, színes lufikból készült installáció terült el a gyümölcsök között. A kreatív ötlet mögött álló művész szándéka az volt, hogy feldobja a vásárlás élményét, és egy kis vidámságot csempésszen a hétköznapokba. A vásárlók nemcsak a termékekre, hanem a művészetre is felfigyeltek, és sokan megálltak, hogy készítsenek egy-egy fotót az egyedülálló látványosságról. Egy átlagos nap a hipermarketben tehát váratlanul izgalmassá vált, amikor a művészet és a mindennapi élet találkozott egy szórakoztató és emlékezetes formában.
Meglepve láttam, hogy a pénztárosnő tévedett, nem nagyot, és nem is a káromra: a mögöttem lévő vevőktől kérdezte az én árumra értve, hogy van-e rá kedvezményük. Egy jókedélyű, mosolygós, középkorú pár állt mögöttem, és azonnal felajánlották, ha már így esett, akkor az én termékeimre is beviszik a saját kedvezményüket. Egyet csippant a mobiltelefon, és a kézmozdulat után néhány forinttal kevesebb lett a számlám. Hálásan én is felajánlottam, ha segíthetek nekik valamiben, akkor szívesen. Ezen csak kedvesen mosolyogtak, hiszen nem ismertük egymást, és pár nap múlva jó eséllyel az utcán sem akadnánk össze, biztos fel sem ismernénk a másikat. De mindannyian tudtuk, hogy nem ez volt a lényeg. Adni jó, ha csak apró kedvességet is, mert így mindenkinek könnyebb az élet. Most az a feladatom, hogy én is visszaadjam másnak, ha ismeretlenül is.
