„Számomra a képek nyelvének használata sokkal természetesebb, mint bármilyen más kifejezési forma” - mesélte egy csíkszeredai operatőr, aki a Velencei Filmfesztiválon a Valentina Pedicini-különdíjat hozhatta haza (INTERJÚ).

Bíró Boróka, a csíkszeredai származású és jelenleg Bukarestben élő tehetséges filmes alkotó, első nagyjátékfilmes munkájaként tekint az „Az új év, amely soha nem jött el” (Anul nou care n-a fost) című filmre, amelyet Bogdan Mureșanu rendezett. A film nemcsak a 2024-es Velencei Nemzetközi Filmfesztivál programjában kapott helyet, hanem több kitüntetést is bezsebelt, köztük a Valentina Pedicini-különdíjat, amellyel Borókát az operatőri munkájáért ismerték el. A fiatal művésznőt arról kérdeztük, hogyan kezdődött a filmes pályafutása, milyen kihívásokkal szembesül nőként a férfiak által dominált szakmában, valamint, hogy milyen mértékben tud részt venni az alkotói folyamatokban egy operatőr.

- Mikor és hogy kezdődött a kapcsolatod a filmekkel? Ha jól tudom, kezdetben inkább fotóztál, hogy kötöttél ki mégis bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen?

Már kiskoromban elkezdett izgatni a filmezés világa. Emlékszem, hogy a szüleim régi VHS kamerájával órákig tudtam játszani, mintha csak egy titkos kincset találtam volna. A kis "szappantartó kamerát" is gyakran elkaptam, és a környezetemet örökítettem meg. Az általános iskola végén és a líceum elején barátaimmal rendszeresen összegyűltünk, hogy klasszikusokat nézzünk videókazettán, majd később DVD-n. Az egyik legemlékezetesebb estém Martin Scorsese Taxi Driver című filmjének megtekintése volt. Nem tudom, mennyire értettük meg a film mélységeit, de az élménye örökre megmaradt bennem. Később anyukám meglepett egy digitális fényképezőgéppel, ami újabb fordulópontot jelentett az életemben. Ekkor éreztem meg igazán a fényképezés iránti szenvedélyemet. Fotózást akartam tanulni, de az általam kinézett egyetem felvételi követelményei között a rajz szerepelt, ami elbizonytalanított. Egy gyerekkori barátnőm azt javasolta, hogy talán a filmezés közelebb állna hozzám. Kinyílt előttem egy új világ, és elkezdtem kutatni a filmes egyetemek után. Felvételiztem a Sapientiara Kolozsváron és a Bukaresti Nemzeti Színház- és Film Egyetemre. Édesanyám bátorítására végül az utóbbit választottam, hiszen már akkor is nagy presztízsnek örvendett.

Csíkszeredai lányként érkeztem Bukarestbe, és az első időszak valóban tele volt izgalmakkal és kihívásokkal. A főváros pezsgése teljesen lenyűgözött, de egyben meg is ijesztett. Az új környezet, az emberek és a ritmus mind nagyon eltértek a megszokott életemtől. Az elején sokszor éreztem, hogy hátrányból indultam a többiekkel szemben. A budapesti fiatalok magabiztossága és tapasztalata a városban való eligibilis navigálás terén sokszor elbizonytalanított. Ugyanakkor rájöttem, hogy a csíkszeredai gyökereim és az ottani élmények különleges perspektívát adtak nekem. Fokozatosan megtanultam, hogy a különbözőségeim nem hátrányok, hanem értékek, amelyek segítenek abban, hogy egyedi módon közelítsem meg a kihívásokat. Az első időszak tehát egyfajta önfelfedezés volt, amely során megtanultam bízni magamban és a képességeimben.

- Bevallom, komplikált volt az első félév. Minimális volt a román tudásom, az akadémiai nyelvet nehezen értettem. Gyakran kértem meg a csoporttársaimat, hogy magyarázzanak el különböző kifejezéseket, és szerencsére nagyon segítőkészek is voltak. Már a második félévtől egészen jól beilleszkedtem. Eléggé kevesen mentünk Bukarestbe, pontosan öten az osztályból, de ez a kis baráti társaság nagyon fontos volt. Biztonságérzetet adott, hogy az iskoláskori jó barátnőm is ugyancsak ezt az egyetemet választotta, koreográfiát tanult, és gyakran dolgoztunk együtt. Sajnos később mindannyian elköltöztek és most már nagyon kicsi az itteni magyar közösségem. A jó viszont az, hogy maga a szakma univerzális, tehát a nyelven kívül nem volt más hátrányom.

Az operatőri szakma sokak számára még mindig a férfiak világának tűnik, és valóban, a statisztikák szerint a férfiak dominálnak ezen a területen. Azonban te miért döntöttél úgy, hogy éppen ezt az utat választod? Mi az, ami az operatőrségben annyira lenyűgöz, hogy a nemi sztereotípiák ellenére is elköteleződtél mellette? Milyen élmények vagy inspirációk vezettek ehhez a döntéshez?

Mivel a fotózás volt az első lépcsőfokom, gyorsan világossá vált, hogy a film vizuális aspektusai vonzanak leginkább. Sokkal könnyebben tudom kifejezni magam képek által, mint bármilyen más módon. Az ipar férfiak dominálta jellege szorosan összefonódik a női jogok késlekedő érvényesítésével. Habár a kezdetektől fogva akadtak nők a kamera mögött, sokuknak nem volt lehetősége arra, hogy azt a szakmát űzze, amit igazán szeretett volna. A kamerák kezdetben nehezek voltak, de az operatőröknek mindig is voltak segítőik; a legnagyobb kihívás nem a fizikai erőben rejlik. Az előítéletek miatt sokan képtelenek voltak elfogadni, hogy nők irányítsák a csapatokat, főleg egy férfiakból álló környezetben. Egyes kultúrákban sikerült enyhíteni vagy lebontani ezeket az előítéleteket, míg másokban sokkal nehezebb volt a helyzet. Jelenleg a női operatőrök aránya globálisan még mindig 10% alatt áll, és Romániában is alig találunk néhány aktív kolléganőt a szakmában. Jelenleg azzal a kihívással nézünk szembe, hogy láthatóan kevesebb lehetőséget kapunk, és gyakran kisebb költségvetésű projektekbe hívnak minket dolgozni.

Természetesen, a férfi és női operatőrök között lehetnek különbségek, de ezek nem csupán a nemi identitásból adódnak. Inkább a tapasztalatok, a perspektívák és a kreatív megközelítések variációiból fakadnak. Például egy női operatőr más szempontokat emelhet ki egy adott jelenetben, és más érzéseket közvetíthet a kamerán keresztül, mint egy férfi. Emellett a nemi hovatartozás befolyásolhatja az alkotói stílust, a témákhoz való hozzáállást, és azt, hogy milyen történeteket szeretnének mesélni. Az is lehet, hogy a női operatőrök tapasztalatai és kihívásai a szakmában másfajta érzékenységet adnak a munkájukhoz. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a technikai tudás és a szakmai felkészültség alapvetően nem függ a nemtől. Minden operatőr, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő, saját egyedi látásmódjával és stílusával járul hozzá a filmkészítéshez. A sokszínűség pedig gazdagítja a művészetet, és új perspektívákat hoz a vászonra.

- Mielőtt operatőrként kezdtem dolgozni, megmásztam a szamárlétrát. Eleinte kameraasszisztensként, utána focus pullerként kaptam lehetőséget érvényesülni. Ezekben a pozíciókban is szinte én voltam az egyetlen nő Romániában. Ez az idő alatt (körülbelül tíz év) nagyon sok belföldi és külföldi csapatban dolgoztam, nagyon sok operatőr mellett, akikből csak három volt nő. Azt láttam, hogy nekünk folyamatosan bizonyítani kell, sokkal kritikusabban figyelnek és sok az előítélet velünk szemben. Például egy reklám forgatásán egy híres amerikai operatőr, akinek a focus pullere voltam, első látásra azt hitte, hogy én vagyok a tanonc. Nagyon meglepődött, mikor kiderült, hogy nem. Az első snitt után lecserélt egy nálam idősebb férfi kollégára, aki gyengébben teljesített, és fél óra után visszahívott. Bocsánatot kért, és a projekt után még be is ajánlott más kollégáknak.

Szerintem nincs reális nemi különbség egy film vizuális megvalósításában. Inkább személyiség- és kultúrafüggő a meglátás. Vannak operatőrök, akik nagyon intuitívak, vannak, akik nagyon technikásak. Kommunikációban látok leginkább különbséget. A férfiak magabiztosabbak, míg a nők tapintatosabbak. Meg ha pont egy 20 kilós kamerával akarsz filmezni, azzal mindenki ugyanúgy kínlódik.

- Képzeld el, hogy már volt egy nagyjátékfilmes tapasztalatom, amit elismertek egy díjjal, de mégis, amikor a legújabb projektünkről beszélek, mindig úgy hivatkozom rá, mint az első nagyjátékfilmemre. Ez a film számomra egy új kezdetet jelentett, egy olyan kreatív utazást, ahol minden eddigi tudásomat és élményemet összegyűjtve valami igazán különlegeset alkothattam. Ez az alkotás nem csupán egy újabb lépés a pályámon, hanem egy mérföldkő, amelyben a személyes fejlődésem és a vizuális nyelvem új dimenziókat nyert. Az első nagyjátékfilm érzése mindig különleges, hiszen az ember ilyenkor adja át magát a művészetnek, és ez a projekt mindent magában foglalt, amit valaha is szerettem volna megvalósítani.

- Az első nagyjátékfilmem, ahol operatőrként dolgoztam, az It Takes Two to Fence volt, amelyet Andrei Gheorghe rendezett. Ez egy nagyon kis költségvetésű alkotás volt. Még mesterképzésre jártam, fényképezőgéppel forgattunk, öt fős csapattal, megírt forgatókönyv nélkül. Emellett a projektet egy másik operatőr kezdte el, akivel nézeteltérések miatt már nem akarta a rendező folytatni, így én a forgatás második felére kerültem a csapathoz. Nagyon improvizatív munka volt. Örülök, hogy véghez vitte a rendező, és igen, elég jól is szerepelt.

Az Anul nou care n-a fost egy elég nagy projekt volt, teljes csapattal, egy nagyon jó forgatókönyvvel, ahol teljes operatőri munkát végezhettem előkészületektől utómunkáig. Bár ebbe a filmbe is beépül másfél rövidfilmként készült anyag, amit más operatőr filmezett, a 80%-át én készítettem a nagyjátékfilm etapban. Ebben a projektben hozhattam fontos döntéseket, terveztem, összeállítottam egy álomcsapatot, a rendezővel közös meglátásainkat megvalósíthattuk egy magas szintű professzionális keretben.

- Operatőrként mennyire hallgatták meg a véleményed, mennyire volt beleszólásod az alkotó folyamat alakulásába?

Az operatőri koncepciók, a projekthez kapcsolódó tervek, döntések és azok megvalósítása teljes mértékben a csapatom felelőssége volt. A fények és világítási megoldások részleteit alaposan átbeszéltük a rendezővel a preprodukciós szakaszban. A kameramozgások tervezését jellemzően már a helyszíneléskor elindítottuk, majd a forgatási napokon és a próbák során finomítottuk őket. A díszlettervezők valóban kiváló munkát végeztek, és bizonyos döntéseket közösen beszéltünk meg, mint például a világítás irányát, a berendezés elhelyezését, a színválasztást és a kellékek használatát. Az utómunkálatok során a színezés terén én voltam a szakértő, a rendező pedig ritkán kért tőlem módosítást. A vágási folyamatnál csupán véleményeztem, hiszen az operatőrök általában nem kapnak ekkora szerepet. Nyilvánvaló, hogy a végső döntés mindig a rendezőé marad; ha egy adott felvételnél nem teljesítettem a legjobban, de a színész teljesítménye kiemelkedő volt, azt a változatot végül is megtartottuk az alkotásban.

- Van valami nagy tanulság, amelyet a munka végén levontál? Csinálnál valamit másként?

Bármilyen filmet készítesz, utólag mindig felmerül benned, hogy mi mindent csinálhatnál másképp. Amikor először néztem meg a végső vágást, több apró hibát is észleltem: vannak jelenetek, ahol a világítást kicsit másképp állítanám be, vagy ahol a kameramozgás más irányt venne. Azonban a színezés és a hangutómunka után rájöttem, hogy ezek a hibák csupán az én szemem számára szembetűnőek, esetleg néhány kollégámnak is feltűnhetnek, de összességében a film jól működik. Sőt, a hibák sokszor előnyünkre válnak. Például abban a jelenetben, ahol Gelu megpofozza a kisfiút és elveszi a petárdáit, annyira megijedtem a mellettem durranó petárdától, hogy a kamerát is megrángattam. Nem volt lehetőség újrafelvételre, de a vágás után ez a kis baki rendkívül természetes hatást kelt, és inkább fokozza a hangulatot, mintsem rontana rajta.

A tanulság talán az, hogy az előkészítési időszak kulcsfontosságú, de sajnos nekünk nem volt elegendő időnk rá. Ha lehetőségem lett volna, többet szántam volna erre a fázisra. Ugyanakkor már tudom, hogy nem érdemes minden apróság miatt stresszelni. Ez egy csapatmunka, ahol mindenki a legjobbját próbálja nyújtani. Bár a nap elején úgy tűnhet, hogy a dolgok nem állnak össze, a végére lehet, hogy még jobban alakul, mint ahogy azt valaha is képzeltük.

- Mit jelent számodra a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Valentina Pedicini-különdíja? Számítottál rá?

- Maga az egész velencei szereplés váratlan volt, nem gondoltuk, hogy egy ennyire nagy fesztivál beválasztja a filmet, aztán meg főként nem, hogy ennyi díjjal térünk haza. A premierkor szinte tíz percig állva tapsoltak minket.

A Valentina Pedicini-különdíj volt az első díj, amelyről értesültem, és őszintén megdöbbentett. Valóban nem számítottam rá, hiszen eddig csak rendezők, forgatókönyvírók és vágók részesültek hasonló elismerésben. Rendkívül értékesnek tartom ezt a díjat, különösen azért, mert ritkán találkozni olyan elismerésekkel, amelyek az operatőrökre is kiterjednek, különösen a női szakemberek esetében. Azt is rendkívül megtisztelőnek érzem, hogy ennyire elismerték a munkámat. A Valentina Pedicini díjátadója később, Nápolyban zajlott, ami különösen izgalmas volt, hiszen így újra részesei lehettünk a fesztivál hangulatának.

Jelenleg egy izgalmas projekten dolgozom, amely a technológia és a kreativitás határvonalán mozog. Főként digitális tartalom létrehozásával foglalkozom, ahol a célom az, hogy inspiráló és informatív anyagokat hozzak létre, amelyek segítik az embereket a mindennapi életükben. Emellett folyamatosan tanulok új dolgokat, hogy naprakész maradjak a legújabb trendekkel és fejlesztésekkel. Mindez folyamatosan kihívások elé állít, de egyben rendkívül motiváló is!

Nemrégiben belevágtam néhány reklámfilm forgatásába, és hamarosan lehetőségem nyílik egy izgalmas dokumentumfilm projekten is dolgozni. Jelenleg nincs új nagyjátékfilm a láthatáron, de optimistán tekintek a jövőbe, és remélem, hogy hamarosan újra belevághatok egy ilyen kalandba. Nemrég részt vettem egy operatőri fesztiválon Lengyelországban, ahol számos szemináriumot látogattam meg. Számomra elengedhetetlen a folyamatos fejlődés, az új ismeretek megszerzése és a legfrissebb technikai eszközök felfedezése, valamint más operatőrök tapasztalatainak megismerése és hasznosítása. Emellett a BBTE Magyar Film és Média Intézetben is betanítok, ami szintén hozzájárul a tudásom gyarapításához.

- Ha a filmes szakmánál maradunk: ha nem operatőr lennél, mit csinálnál ebben a műfajban? Mi az, amiben szeretnéd esetleg kipróbálni magad?

Mindig is lenyűgözött a díszlettervezők kreativitása; a végtelen lehetőségek birodalmában szinte minden ötlet életre kelhet. Ha a költségvetés is kedvező, akkor igazán varázslatos díszletek születhetnek. Azt hiszem, szívesen kipróbálnék valami igazán különleges szakmát, ami közel áll az operatőri munkához, és lehetőséget ad arra, hogy a vizuális történetmesélés részese legyek.