Juhász Roland: Nincs is csodálatosabb annál, mint a hazádat szolgálni és képviselni.

A kétezres évek közepén, ha megkérdeztünk egy olimpikont, hogy cserélne-e egy magyar labdarúgóra, valószínűleg határozott nemet mondott volna. Azonban a legutóbbi párizsi ötkarikás játékokon részt vevő magyar sportolók és parasportolók között akadtak olyanok, akik hangsúlyozták, milyen inspiráló élmény volt számukra kilátogatni a Puskás Arénába egy tavaszi válogatott mérkőzésre. Mennyire felemelő lehetett magyar focistaként közel hetvenezer néző előtt játszani, és hallani, ahogy a szurkolók a nevüket skandálják. Ezek a sportolók mindkét végletet megtapasztalták pályafutásuk során, de talán az igazi, felemelő élmény csak a végén adatott meg számukra. Mit is jelentett számukra, amikor végre átélhették ezt az érzést? Az a pillanat, amikor a közönség támogatása a legmagasabb fokon összeért a saját teljesítményükkel, talán nem csupán a sportáguk iránti elköteleződést erősítette, hanem egy újabb lépcsőfokot is jelentett a személyes és közösségi identitásukban.

Pályafutásom során sokszor hallottam, hogy a foci a legkedveltebb sportág hazánkban – bár bevallom, nekem nem mindig ez volt a tapasztalatom. Igazán felejthetetlen élményem a 2016-os Európa-bajnokság idején volt, amikor a válogatott pályafutásom végén megélhettem, milyen hatalmas ereje van a futballnak Magyarországon. Szerencsésnek érzem magam, mert a mi sportágunkban még egy kisebb siker is óriási lelkesedést és rajongást válthat ki, míg az olimpiai sportolóknál, akik a legjobbak a maguk területén, sajnos nem mindig tapasztalható hasonló. Megélhettem, mit jelent telt ház előtt, több ezer szurkoló biztatása közben játszani; a magyar szurkolók által teremtett hihetetlen atmoszféra valódi erőt ad a pályán. Az élmény, amit 2016-ban átéltem, örökre velem marad.

- Mennyivel másabb most a magyar válogatott labdarúgónak lenni, mint a kétezres évek közepén, amikor Ön is pályára lépett?

- Minden körülmény között óriási megtiszteltetés, ha egy sportoló a magyar válogatott színeiben versenyezhet! Nincs is szebb annál, mint amikor a hazádat képviselheted a nemzetközi színtéren. Minden egyes keményen megküzdött nap, még ha nem is mindig a legjobb eredménnyel zárul, önmagában is felemelő érzéssel tölti el az embert, hiszen tudod, hogy mindent az országodért teszel. Ezt a gondolatot különösen fontosnak tartom hangsúlyozni. Egy sportoló életében a sikerek és a kudarcok egyaránt jelen vannak, és válogatottként elengedhetetlen, hogy mindkettőért vállalj felelősséget.

- Válogatottsága alatt megélte azt az időszakot, amely nem pont a magyar foci fénykoraként vonul be a történelembe, amikor az eredmények és a nézők száma is elenyésző volt. Kárpótlást jelentett mindenért a kontinenstornára kijutás és az Eb-hatás?

A tizenkét éves válogatott pályafutásom során igazán széles spektrumú élményekkel gazdagodhattam: megéltem a legmélyebb hullámvölgyeket és a legmagasabb csúcsokat is. Sajnos, az arany középút sosem volt a jellemzőm, és ez a külvilág megítélésében is visszatükröződött. Amikor sikerült néhány kiemelkedő eredményt elérnünk, hirtelen a legjobbak közé emelkedtünk, de egy-két gyengébb teljesítmény után könnyen a kutyaütők címkéjével illettek minket. Ezt a hullámzást meg kellett tanulnom kezelni. A válogatott karrierem végére minden a helyére került, és olyan élményekben volt részem, amikre mindig is vágytam, azért kezdtem el futballozni. Gyerekként az 1994-es amerikai világbajnokság meghatározó élményként égett bele az emlékezetembe, annyira, hogy 11 éves koromban kijelentettem: válogatott labdarúgó szeretnék lenni, és részt venni egy világeseményen. Kimondani persze könnyű volt, de akkor még nem tudtam, milyen nehézségekkel teli út vár rám. Úgy érzem, hogy a gyerekkori álmom végül 2016-ban, az Európa-bajnokságon teljesült be...

Pont abban a pillanatban lépett vissza a válogatottól, amikor a csapat elkezdte megélni a sikerek időszakát, így sajnos alig tapasztalhatta meg a pozitív élményeket. Most, amikor a nemzeti csapat szárnyalása és a Puskás Aréna több tízezer fős szurkolótáborának lelkesedése látható, nem tudja megállni, hogy ne érezze a hiányt, ami ebből az időszakból kimaradt.

A siker és a jó teljesítmény megítélése mindig is nézőpont kérdése volt. Ha a jelenlegi normákat nézzük, talán nem sok pozitívumot tudnánk említeni, de az akkori időszakban másként éltük meg az eredményeket. Abban az időben nekem is az volt a feladatom, hogy a lehetőségeimhez mérten a legjobbat hozam ki magamból a pályán. Régebben a szurkolók érdeklődése akkor volt a legnagyobb, amikor olyan csapatok ellen léptünk pályára, mint a brazil vagy az olasz válogatott barátságos mérkőzéseken. Ezek a találkozók lehetőséget adtak arra, hogy több ezer néző előtt játszhassunk. Szerencsésnek érzem magam, mert megadatott, hogy új stadionokban léphessek pályára, például a Groupama Arénában az Európa-bajnoki selejtezők alatt. A megtelt lelátók hihetetlen energiát adtak a játékunkhoz. Azonban van egy hiányérzetem: sajnálom, hogy az új Puskás Arénában már nem volt lehetőségem játszani.

Több mint tíz éven át megbízható pillére volt a válogatott védelmének. Milyen benyomásai vannak a jelenlegi helyzetről?

Willi Orbán kulcsszereplő a csapat védelmében, és egyértelmű, hogy rendkívül képzett vezetője a hátsó alakzatnak. Az utóbbi időszakban néhány poszton változás történt, főleg sérülések vagy a játékosok klubcsapatbeli mellőzöttsége miatt, de Rossi mester fiatalok integrálására is törekszik. Ennek ellenére a védelem stabilitása kulcsfontosságú. Az utolsó néhány mérkőzésen akadtak nehézségeik, ami természetes, de összességében a csapat szervezettsége és védekezési tudása megmaradt.

Olyan védőt tudnék említeni, aki hasonló játékfelfogással bír, de közben mégis képes a saját egyedi stílusának megjelenítésére is.

A válasz megfogalmazása nem egyszerű, hiszen a labdarúgás az évek során drámaian átalakult. A védők szerepe mára sokkal bonyolultabbá és sokrétűbbé vált, újfajta képességeket követel meg a poszt betöltésétől. A foci fizikális dimenziója is jelentősen megerősödött, a támadók hihetetlenül atletikusak lettek — ami számomra külön öröm, hiszen pályafutásom alatt ez a jelenség még nem volt ennyire domináló. Marco Rossi Honvédjánál is jól látható volt, hogy a védelem kulcsfontosságú a játékrendszerében, és különösen tetszett, hogy a válogatott élén is már az elejétől fogva kiemelt figyelmet fordított a védekezés megerősítésére. Szembetűnő a fejlődés ezen a téren, hiszen a játékunk nem csupán a védekezésre és kontrákra épül, hanem sokkal szervezettebb és kreatívabb támadási formákat is bemutatunk. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján számos pozitívumot emelhetünk ki a válogatott teljesítményében.

Ha abból a perspektívából közelítjük meg a dolgot, hogy a sportoló nem a nemzeti csapat fénykorában élt meg jelentős pillanatokat, hanem inkább abban az időszakban, amikor a hazai színtéren a "merjünk kicsik lenni" hozzáállás uralkodott, akkor könnyen felmerül a kérdés: vajon idővel tényleg megfordult a fejében, hogy a csúcsra érni szinte lehetetlen? Talán soha nem merült fel benne, hogy a válogatottság nem éri meg a fáradságot?

Soha, egyetlen pillanatra sem merült fel bennem ez a gondolat! Még a vereségek és kudarcok árnyékában sem. Szeretném világossá tenni: a válogatott számomra egészen különleges, hatalmas jelentőséggel bír. Ha a klubcsapatom, az Anderlecht nem teljesített jól, az nem sújtott meg annyira, mint egy barátságos mérkőzés itthoni veresége a válogatott színeiben. Mindig azzal a szándékkal léptünk a pályára, hogy győzni szeretnénk, hogy a legtöbbet hozhassuk ki magunkból. Gyakran hallottuk, hogy "nem látszik a tűz", "a csapat nem küzdött eléggé", és még sorolhatnám. De senki ne gondolja, hogy amikor a címeres mezben futballozunk, ne akarnánk mindent beleadni, ne tennénk ki a szívünket-lelkünket. Például, amikor Norvégia ellen játszottunk Újpesten és 4-1-re kikaptunk - ráadásul tényleg ostoba gólokat kaptunk -, a szurkolók már a 20. perctől kezdve komoly nyomás alá helyeztek minket. Nem állítom, hogy ezeket a szituációkat könnyű volt kezelni, vagy hogy nem viselt meg az embert, de még ha szidalmaztak is, vagy ha gyengébben teljesítettem, sosem merült fel bennem, hogy visszakozom a pályától.

A legnehezebb időszakokban is folyamatosan büszkeséggel töltötte el, hogy a nemzeti csapatot képviseli. Még akkor is, amikor a magyar foci körüli hangulat nem éppen a legkedvezőbb volt. Soha nem merült fel benne az a gondolat, hogy „talán jobb lenne a klubcsapatomnál sikereket elérni, hiszen a válogatott csak csalódásokat hoz”?

A magyar futball mindig is különös kihívásokkal nézett szembe, hiszen történelmünk és hagyományaink miatt hatalmas elvárások nehezedtek a válogatottra. Ezek az elvárások sokszor irreálisak voltak, és talán mi is hibáztunk, amikor egy-egy sikeres mérkőzés után nem a reális célokat tűztük ki magunk elé. Gondoljunk csak egy holland csapat elleni összecsapásra: nem mondhattuk, hogy van esélyünk a győzelemre, hiszen a válogatottunk túlnyomórészt hazai bajnokságban játszó futballistákból állt, míg a hollandok csapatában világsztárok sorakoztak. Ilyen helyzetben a legfontosabb, hogy maximálisan kihozd magadból a lehetőségeidet; ha egy szép eredmény születik, az nagyszerű, de a sikerünket is helyén kell kezelni. Nálunk a nagyobb győzelmek után sokszor az volt a mantra, hogy innentől fogva bárkit legyőzhetünk. A vereségek után is mindent beleadtunk, hiszen tagja voltam ezeknek a csapatoknak, és tudom, hogy mindannyiunk számára óriási büszkeséget jelentett a válogatott mezét viselni. Azonban a valós képességeink korlátai ismertek voltak. Persze akadtak olyan meccsek, amelyeket kötelező lett volna megnyernünk. Aztán eljött az a sikeres időszak, amikor minden a helyére került.

Mi az, ami a legnagyobb átalakuláson ment keresztül?

A történet hosszú és bonyolult, de a lényeg az, hogy a háttér, a csapat és a felkészülés színvonala folyamatosan emelkedett. Olyan stadionokban léphettünk pályára, amelyek nemcsak hogy megfeleltek a nemzetközi normáknak, de valóban méltók voltak a labdarúgás szelleméhez. Sokan talán nem is sejtik, mennyire hozzájárult ez a sikerességünkhöz. Dárdai Pál vezetése forradalmi változást hozott, hiszen elhitette velünk, hogy még a mérkőzés legvégén, a 80. percben is lehetőségünk van a gólszerzésre. Képesek voltunk megvalósítani a meccstervet, és a kapitány nemcsak a játékosokat, hanem a szurkolókat is magával ragadta, így egy erős közösség jött létre, amelyből mindenki meríthetett erőt. A válogatott folyamatosan fejlődött, és egy olyan csapatszellemet alakítottunk ki, amely valódi sikerekre volt képes, és ezeket a sikereket mindig helyén kezeltük.

- Említette a stadionkörülményeket, a szakmai hátteret, ezek indították el a fejlődést?

A korábbi helyzethez képest jelentős előrelépés történt, ami azóta még inkább nyilvánvalóvá vált. A jelenlegi környezetünk összehasonlíthatatlan a korábbiakkal. Mivel személyesen is tapasztaltam ezt, bátran állíthatom, hogy a jobb környezetnek óriási hatása van a teljesítményünkre. Nyugat-Európához képest jelentős lemaradásban voltunk. Szerencsésnek érzem magam, hogy Belgiumból való hazatérésem óta olyan stadionokban léphettem pályára, amelyeket korábban elképzelni sem tudtunk. Most már teljesen más lehetőségek állnak rendelkezésre a magyar labdarúgás minden szintjén. A válogatott mellett az utánpótlás-nevelés terén is professzionális háttér áll rendelkezésre. Ebből a fejlődésből lehet építkezni, és így valódi klasszisokat tudunk kinevelni.

Amennyiben a stadionok kerülnek szóba, nem mehetünk el amellett, hogy az Orbán-kormányt számos bírálat éri a létesítmények megépítése és a labdarúgás támogatása kapcsán.

Erre a kérdésre azt mondanám: az elmúlt nyarak világosan megmutatták, mennyire szükség van egy professzionális stadionra, és milyen jelentősége van az olyan világsztárok látogatásának, mint akik például az új Puskás Arénában léptek fel. Én személy szerint nagy Coldplay-rajongó vagyok, és emlékszem, 2016-ban a berlini olimpiai stadionban élvezhettem a koncertjüket, idén pedig már a Puskásban is ott voltam. Bevallom, sosem gondoltam volna, hogy Magyarországon élem át életem legjobb koncertélményét. Ez a stadion rendszeresen megtelik, nem csupán külföldi, hanem hazai előadók fellépéseivel is, ami hatalmas büszkeséggel tölt el. Persze a focit emlegetve is sok szó esik a stadionokról - hiszen a válogatott mérkőzései is mindig telt ház előtt zajlanak -, de érdemes észrevenni, hogy mennyi nemzetközi sztár érkezett már hozzánk.

- Visszagondolva a kétezres évek közepére, ha valaki azt mondja a nagyjából üres, romos Puskás-stadionban egy kevésbé jó meccs után, hogy 2024-ben már zsinórban három Európa-bajnoki kijutás, telt házas meccsek lesznek a válogatott mögött, és olimpikonoknak jelent motivációt a nemzeti csapat egy-egy mérkőzése, mindezt valószínűleg túl merész álomnak hittük volna...

Ha visszatekintek az elmúlt körülbelül 25 évre, mind a jó, mind a rossz pillanatok megélésének tanúja voltam. Nehéz azt mondani, hogy minden nehézségnek megvolt a maga szépsége, mert nem mindig igaz. De örömmel tölt el, hogy eddig eljutottunk. Soha nem gondoltam volna, hogy a labdarúgás ilyen hatalmas vonzerővel bír hazánkban, és ennyi embert képes egyesíteni. Amikor a válogatott sikeres, az kihat az egész országra. Csak a nemzeti csapat képes arra, hogy eltüntesse a klubok közötti feszültségeket, és közösen, egymásért szurkoljunk hazánk színeiben. Az a nemzeti összetartozás, amit a 2016-os Európa-bajnoki szereplésünk hozott, azóta sem tapasztaltam meg. Ez mindent elmond arról, mit is jelent a foci a magyar emberek számára. Azt kívánom a fiataloknak, akik most kezdik el a futballt, hogy tapasztalják meg ezt a szeretetet, erőt és összetartást. Labdarúgóként, sportolóként nincs ennél szebb és meghatározóbb élmény, és ezt az érzést csak a nemzeti színekben élhetik át igazán.