Újragondolva a hagyományos magyar főzeléket, itt egy friss és izgalmas alternatíva: Cukkinis és mentás zöldborsós "csuszpájz". Ez a különleges étel nemcsak ízletes, hanem a nyári zöldségek frissességét is magában hordozza. A cukkini lágy textúrája és a zö

Bár sokan hungarikumnak tartják a rendszerint húsos feltéttel főételként fogyasztott, kevés folyadékban párolt-főtt, liszttel sűrített zöldséges ételeket, azaz a főzeléket, még többen vannak, akik berzenkednek a fogyasztásától, sőt, olyan is akad, aki szerint a főzelék valójában a pokolból származik. Szerintem viszont itt az ideje, hogy újragondoljuk a műfajt! Felejtsük el a menzás rémálmokat, és nézzük meg, mit tudunk kihozni a zöldségekből csuszpájz stílusban! Fiala Borcsa írása.

A Wikipédia definíciója szerint "a főzelék eredeti koncepciójában zöldségből és ritkábban gyümölcsből készült fogás, amely (köret helyett) a feltéttel együtt teljes értékű főételt képez."

A főzelék kifejezés már a 16. században megjelent, ám a mai értelemben vett jelentését csak később nyerte el. 1695-ben, amikor Tótfalusi Kis Miklós kiadta az első magyar nyelvű nyomtatott szakácskönyvét, a „Tótfalusi-szakácskönyv” még nem tartalmazta ezt az ételosztályt. Ez a könyv, amely azóta számos kiadást megélt, nem említi a főzelék szót, de a "Vajas Étkek" fejezetében számos olyan ételt találunk, amelyek valójában főzeléknek tekinthetők - írja a Bűvös szakács.

A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a főzelék "zöldségterményekből főtt, sűrű, rövid levű étel", mely a polgári-városi konyhán a 19-20. században sokféle változatban volt fellelhető, a magyar parasztkonyha viszont inkább a hüvelyeseket és a káposztát használta e célra, melyekhez a 18. század második felétől fokozatosan csatlakozott a burgonya is. (Érdekesség egyébként, hogy e forrás szerint az alföldi régi szóhasználatban a kölest, a tarhonyát és a lebbencstésztát is főzeléknek nevezték.)

A főzelék szinonimáinak áttekintésekor sem biztos, hogy azonnal megindul a nyálelválasztásunk a vágyakozástól. A Topszótár szerint találhatunk olyan kifejezéseket, mint például csuszpájz (bizalmas nyelvhasználat), vastagétel (tájnyelvi jelleg), ázalék (régies kifejezés), mártó és mártogató (tájnyelvi variációk), valamint főzemény (ami szintén régiesnek számít). Ezek a szavak mind különböző árnyalatokat adnak a főzelék fogalmához, de a végén talán a klasszikus ízek és emlékek maradnak a legmeghatározóbbak.

és hát mutass nekem akár csak egy gyereket is, aki tökös mártóért, vagy borsós ázalékért kezdi el türelmetlenül verni az étkezőasztalt.

Ha a nagyközönség véleményéből csemegézünk a Redditen, ott is úgy tűnik: bizony lenne még tere a főzelék marketingeseinek jobb helyre pozícionálni e zöldséges ételt. "A különböző főzelékeket maximum kifőzdében lehet enni, normális étteremben soha. Miért ilyen ciki a főzelék, ha otthon meg szeretjük?" - szegezi a kérdést a vendéglátásnak valaki. Van, hogy a jó szándék sem mentheti meg az ügyet: "kétszer próbáltam csinálni sárgaborsó-főzeléket a feleségemnek, mert szereti. (Spoiler: megutálta.)" Van, aki a hasznosságát tartja a legnagyobb előnyének: "Nem azért esszük, mert finom, hanem azért, mert tápláló és olcsó". És olyan is akad, aki kerek perec kijelenti: "a főzelék az gusztustalan", más pedig ennek sejti az okát is: "a főzelék a pokolból származik" - állítja.

Nem meglepő, hogy a főzelék szó hallatán sokunkban a menza emlékei elevenednek meg. E szót hallva gyakran a gyermekkori étkezések képzete ugrik be, amikor a tányérokon bő vízben főtt, szinte pépes állagú ételek vártak ránk. Ezek az étkek leginkább arról szóltak, hogy az egyszerre rengeteg gyerek gyomrát megtöltsék, nem pedig arról, hogy ízletes és tápláló fogásokkal szolgáljanak. A zsírral és liszttel dúsított, sűrű masszák inkább a konyhai kreativitás hiányának jelei voltak, mintsem a beltartalmi értékek kiaknázása.

Az én életemben és étrendemben is megvolt a főzelékek evolúciója. Kisgyerekként értelemszerűen én is azt ettem, amit kaptam. A menzás "betonfőzeléktől" (ahogy a sárgaborsóból készült malterszerű anyagot hívják) berzenkedtem, mely a fejemben kéz a kézben járt a nyolcvanas évekbeli iskolai étkezőhelyiségek cseppet sem ínycsiklandó bukéjával. Értettem én: egy ilyen bűzös, kaotikus helyiségből nem is származhat semmi jó. A főzelékekre ekkor nem mint hungarikumra, netán a napi vitamin- és rostbevitel egy pompás forrására tekintettem, hanem mint kötelező üzemanyagra, amit jó esetben megízesíthet a tetejére toccsantott pörkölt (esetleg a szétrobbant roppanós virsli).

A helyzet odahaza árnyalatnyit javult csupán: bár anyukám zöldbabfőzelékét már eleszegettem, ha muszáj volt, de a tökfőzelékkel a világból ki lehetett kergetni, a nagyanyám által bosszantó rendszerességgel prezentált paradicsomos káposztával pedig a mai napig vallatni lehetne.

Lelkiismeretes édesanyaként természetesen én is nekiláttam a kötelező főzelékek elkészítésének a kicsinyeim számára. Azonban, bármennyire is igyekeztem, ezek a fogások mindig heves ellenállásba ütköztek. Végül gyakran én találtam magam a nagyobbik fazék mellett, élvezve a kelkáposzta-ázalékot, míg a gyerekek elkerülték a tányérjukat. Így aztán a főzelékek lassan eltűntek a repertoáromból.

Idén februárban azonban új irányt vett az életem: a gyerekeimmel külön szárnyra keltem, míg a párommal - aki nagy főzelék fanatikus - úgy döntöttünk, hogy egyesítjük életünket. Az első igazi próba akkor jött, amikor megkérdeztem tőle, mit is főzzek, és ő csillogó szemekkel válaszolt: "finomfőzeléket".

Így kerültek szépen lassan vissza a "vastagételek" az asztalomra, persze nem a menzás kiadásukban! Így viszont az is kiderült, hogy a finomfőzelék igenis lehet finom, ha friss répából készül (és nem a lefagyasztott, gyárilag felkockázott izéből), ha a liszttel való sűrítés helyett átturmixolom nagyjából a negyedét, majd belekeverek a végén egy kis tejszínt, és egy nagy csokor apróra vágott petrezselymet.

Azóta nagyjából háromnaponta főzeléket eszünk ebédre, igyekszem fejleszteni magam, új ízeket, fűszereket, kombinációkat kipróbálni. Ebből hoztam most kedvcsinálónak kettőt.

A 600 gramm fagyasztott zöldborsót felengedés nélkül vajon megpárolom kis sóval, gyömbérrel és borssal. A lábos egyik sarkába teszek egy közepes méretű burgonyát meghámozva, kicsire felkockázva.

Közben lereszelem egy citrom héját, és kifacsarom a levét, illetve összevágok apróra egy nagy marék friss mentalevelet. (A zöldborsó varázslatosan passzol a mentával, egyik kedvenc salátám: friss menta, párolt zöldborsó, kígyóuborka felkockázva, morzsolt fetasajt, olívaolaj.)

Amikor a zöldborsó már szépen megpárolódott, és a krumpli is kellően megfőtt, előveszem a botmixert, hogy sima, krémes állagúra pürésítsem a burgonyás részét. Ezzel sűrítem a főzelék finom állagát. A végén pedig egy kis ínycsiklandóság kedvéért belekeverek két evőkanál mascarponét, friss citrom levét és reszelt héját, valamint néhány levél mentát, hogy különleges, friss ízvilágot kapjak.

A tökfőzelékkel még mindig hadilábon állok, de a cukkininek nagyon szeretem az ilyen-olyan felhasználási módjait (a citromos cukkinikenyeremet például itt találod). Így született meg a tökfőzelék inspirálta cukkinicsuszpájz.

Három közepes méretű cukkinit lereszelek, majd egy kis vízben párolni kezdem őket néhány percre (fontos, hogy ne főzzük szét, csak éppen hogy megpuhuljanak!). Sóval és borssal ízesítem, majd egy csipetnyi kaprot is adok hozzá, hogy még ízletesebb legyen. Készítek egy kis tálkában egy deci vízben egy púpos evőkanál kukoricakeményítőt, amit a végén sűrítésre használok, és még két deci sűrű tejfölt is belekeverek, hogy krémes állagot kapjak.