Emlékek tengerében barangolva
A "Textura temporaris et statii" című kiállítás, amelynek latin neve az átmeneti és állandó textúrákra utal, számos értelmezési réteget kínál a látogatók számára. A tárlat során érdemes figyelmet szentelni a vizuális élményekre és a formavilágra: már az is felejthetetlen élmény, ahogyan az alkotások folyamatosan átalakulnak az egyes készítési fázisok során. E változások mértéke nagymértékben függ attól is, hogy az alkotó milyen alapanyagokkal dolgozik – legyen az papír és tinta, fényáteresztő, függönyszerű textil vagy pamut. Ha szerencsénk van, és napfényes időben, kora délelőtt látogatunk el a kiállításra, a napsugarak varázslatos módon életre keltik ezt a finom árnyalatokkal teli, lenyűgöző látványt. A papír és az áttetsző textil nem csupán passzív felület, amely a mű elkészítéséhez szolgál; a gyűrődéseivel, térbeli elhelyezkedésével és hullámzásaival önállóan is lélegzetelállító struktúrákat alkot a térben.
De összevethetjük a látottakat az emlékezet témájával is, mely az alkotói folyamat vezérfonalát adja. Mazán Anikó az emlékezés természetére, illetve az emlékek elvesztésére reflektál. A munkák kiindulópontjául szolgáló képkockák olyan videókból származnak, melyeket az alkotó autóban, a haladó kocsi mellett elsuhanó tájról készített. Ezek alapján készültek a tusfestmények, tehát ezek a képek állnak időben a legközelebb a látottakhoz. A hímzett anyagképek készítésekor újraképezte a látvány elemeit, melyeket a harmadik szakaszban ismét textilre vitt át, csak ezúttal széntussal.
Mire ösztönzi ez az alkotói folyamat a látogatót?
Gondolkodjunk el azon, mennyire tartósak vagy épp ellenkezőleg, mennyire mulandóak a saját emlékeink. Hogyan homályosulnak el egy-egy jelentős, vagy legalábbis fontosnak vélt kép a tudatunkban? Mazán Ankó egy különleges lírai teret teremt számunkra, amelyet saját emlékeinkkel tölthetünk meg. Az emlékek mulandóságának kerete tehát az alkotó keze által formálódik, míg a tartalom, az emlékek gazdagsága már rajtunk múlik.
A tárlat ezenfelül a művészet és a filozófia közötti kapcsolat boncolgatásának lehetőségét is felkínálja.
Az alkotó ugyanis egy nagyon precíz teoretikai hátteret nyújt saját alkotói folyamatához, párbeszédbe állítva munkáját számos filozófiai teóriával.
"Az emlékezés maga a jelenlét halála" - írja az alkotó a tárlat bevezető szövegében. De mit is jelent az, hogy az ábrázolt pillanatok már halottak? Mazán Anikó az emlékekek mulandóságának témáját nem csupán képzőművészi megközelítésből vizsgálja, hanem utal Maurice Merleau-Ponty észleléssel és érzékeléssel kapcsolatos gondolatain keresztül, illetve Marcel Proust munkájának fényében. Szóba kerül továbbá az elkészült mű autenticitásának kérdése is. Vajon lehet-e még autentikus egy képzőművészeti alkotás? Walter Benjamin már a huszadik század első felében azt állította, hogy amikor tömegesen reprodukálják a műalkotásokat, azok elveszítik aurájukat. Az emlékezetvesztés kérdése ilyen formában is megjelenik tehát a tárlaton:
