"Egyetlen kifejezéssel sem haladjuk meg a legszükségesebb mértéket." - egy régi Bodor Ádám-interjúból.

Magyar Narancs: Az a szóbeszéd járja, hogy korábban mások állami kitüntetéseit inkább távolságtartással és hűvös reakciókkal fogadta. Most viszont képes örömöt érezni?

Bodor Ádám szavaival élve, különös, hogy amint az ember átélheti a díjazottak sorába való bekerülést, addigi távolságtartása hirtelen eltűnik, és egyfajta nyugalom tölti el. Most én is átélhetem ezt az érzést. Az öröm, amelyet érzek, nem csupán a kitüntetés pénzbeli értékének szól, hanem sokkal inkább az állam, vagy ahogy tetszik, a közösség részéről érkező elismerés mélyebb jelentőségének. Ez az elismerés nem csupán egy formai gesztus, hanem egy komoly, erkölcsi üzenetet is hordoz, amelyet méltósággal és tisztelettel kell fogadni, hiszen minden ilyen lépés az alkotói munka állami megbecsülését tükrözi.

MN: Vajon a rendszerváltozás óta megváltozott-e az állami díjak szakmai megítélése? Hasznos lenne-e, ha egy sokszínű és gazdag szellemi környezetben kialakulna egy általánosan elfogadott értékrend?

A BÁ: Az állami díjak szakmai jelentősége mindig is vitatott kérdés marad, különösen akkor, amikor az adományozó úgy érzi, hogy ő maga is jogosult a művészeti döntések felett diszponálni. Ekkor az elismerések gyakran nem felelnek meg a várt színvonalnak, hiszen nem szakmai ajánlásokra alapoznak. Az ilyen esetek nem ritkák, és sokszor komoly csalódást okoztak már évtizedekkel ezelőtt is, sőt, a rendszerváltás után is. Néhány évvel ezelőtt, amikor a kormányzat szinte figyelmen kívül hagyta a szakmai zsűri döntését, egy baráti összejövetelen valaki megkérdezte, hogy vajon mennyire átlátható a döntési folyamat, mire én, próbálva némi humort csempészni a beszélgetésbe, azt mondtam, hogy talán ügyesen kellene megfogalmazni egy kérvényt, amelyben tisztelettel kérem, hogy engem vagy a nagynénémet tüntessenek ki valamiért. Később azonban kiderült, hogy a vicc valósággá vált: valóban léteztek ilyen kérvények, és nem is mindegyik maradt eredménytelen. Ezt a kényes témát a sajtó is érintette a maga idejében. Az érzékeny helyzetek pedig valószínűleg még sokáig fennmaradnak, hiszen még a nyugodtabb társadalmakban sem mondhatjuk, hogy lenne egy kiegyensúlyozott és széles körben elfogadott értékrend.

MN: Életműve aránylag szűk terjedelmű: két regény, egy elbeszélésgyűjtemény, egy interjúkötet. Mi az oka ennek a szűkreszabottságnak?

BÁ:

A termékenység és különösen a terjedelem nyilvánvalóan egyéni adottságok, valamint az élet ritmusának következménye. Egy biztos: életem jelentős részét nem íróeszközzel a kezemben, hanem papírhalmok között töltöttem. Számomra a terjedelem nem csupán a mennyiségről szól, hanem erkölcsi dilemmát is felvet: mindig csak annyit mondani, amennyi valóban elengedhetetlen.

Hasonlóképpen állok a publikált művek számát illetően. Az író, ha ad magára, nem ír meg akármit. Ezért nem hiszem, hogy valami nagyon fontosat elmulasztottam volna. Lehet, mint életművet ezt az utókor majd kevesli, de nekem ez idáig pont ennyi volt halaszthatatlanul fontos.

MN: Könyveiből tudjuk, hogy korábban hosszú hónapokat töltött hegyvidéken, teljes egyedüllétben. Elmesélne-e egyet magányának veszélyes pillanataiból?

BÁ: Tény, hogy bár nem hónapokig, de hosszú időt töltöttem magányosan a hegyek ölelésében, és ennek a nomád életformának megvoltak a maga kockázatai. Furcsa módon, noha tudtam, hogy egyedül síelve a legcsekélyebb baleset is végzetes következményekkel járhat, a természet közelsége, közönyössége és részvétlensége soha nem keltett bennem szorongást. Talán durván hangzik, de a magányos vándorlásaim során számomra az emberi tényező jelentette a legnagyobb veszélyt. Nem arról van szó, hogy állandóan rablók lestek volna rám, inkább arra a kalandra gondolok, amely minden egyes emberi találkozásban ott lebegett. Ha már muszáj felidéznem életem vészterhes pillanatait, akkor biztosan kihagynám azokat, ahol a természet erői játszották a főszerepet. Sokkal inkább egy titokzatos figura, mondjuk, egy nő lenne a középpontban. Az a történet, amit elmesélnék, eddig csak egyetlen barátomnak árultam el, aki sajnos már távozott az élők sorából.

MN: Gondolom, ez is egyik kedvenc helyszínén történt...

BÁ: Igen, igen. Valamikor a hetvenes évek legelején megismertem egy kedves vasútépítő mérnököt, aki a Radnai-havasok peremén élt, egy alagút közelében, egy néhány házból álló apró magaslati településen. Meghívott, keressem föl bármikor, szívesen vendégül lát, az esti órákban mindig otthon találom. El is indultam Kolozsvárról őt fölkeresni, januárban, vízkereszt előtti napon... Jóval sötétedés után érkeztem meg a hegyi vasútállomásra, csikorgó, farkasordító hidegben. A mérnököt bosszúságomra nem találtam otthon, a szomszédtól megtudtam, évkezdő közgyűlésen Máramarosszigeten tartózkodik, aznap este már nem is tér haza. Rossz hír volt, annál is rosszabb, hogy a kocsma már bezárt, a civilizáció oltalmát keresve visszaballagtam hát a vasútállomásra. Miután a menetrend semmi vigasztalót nem tartogatott - Kolozsvárra visszafelé csak hajnalban indult újra vonat -, az állomásépület előtt szóba elegyedtem a forgalmistával. Éppen aziránt érdeklődtem, nem tudja-e véletlenségből, hol lehetne itt egy éjszakára megszállni, mire mennyei hang ütötte meg a fülemet: nálam! Egy hölgy állt mellettünk, aki egy perccel korábban szállt le egy teherautóról. A forgalmista tiszteletteljesen üdvözölte - kiderült, felettese az állomáson -, majd felém fordulva beajánlotta: a kisasszonynál megszállhatok. Egyedül, magányosan álltam ott, nem volt, ki lebeszéljen. A kisasszony, akinek a nevét megtudni azóta sem állt módomban, két házzal odébb lakott. Mély, búgó, túlfűtött hangja volt, ám amint fölgyújtotta a lámpát, tudomásul vettem, nem az én korosztályom. De a fűtetlen, kicsi váróteremnek még a gondolata is elriasztott. Egyébként is, úgy véltem, nem férfias dolog mindjárt meghátrálni fenyegető események előtt. A kisasszony lakása két helyiségből állt, egy konyhának, mosdónak használt előtérből nyílott a lakószoba, melynek közepén hatalmas, keksszel, díszekkel teleaggatott öreg karácsonyfa állt. Mögötte egyetlen, nem túl széles ágy. Odakünn kegyetlen, komisz fagy tombolt, még a kutyaugatást is elnyelte. Amint előkerült egy üveg könnyű gabonapálinka, és a kályha biztató duruzsolása mellett nekifogtunk kortyolgatni, kezdtem megbékélni a helyzettel. A hölgy előadta élete csalódásokkal teli szomorú történetét - árván nőtt fel, kedvese elhagyta - hosszasan, véget nem érően, amit túlságosan nem bántam, mert addig legalább nem kellett megszólalnom. Aztán következett a vacsora: egy valamikori pörkölt zsírját lehetett kimártogatni egy lábasból. Ekkor, tunkolás közben, már össze-össze ért a kezünk. Este tíz órakor, amikor a helyi szokásnak megfelelően megszűnt az áramszolgáltatás, a kisasszony petróleumlámpát gyújtott, és kivonult az előtérbe. Némi pancsolás után üdén, illatosan tért vissza, csupasz vállán imbolygott a lámpa fénye, meg másutt is, például a hasán, combján, ruha ekkor már igen kevés volt rajta. "Nincs valami szép bőröm", suttogta, mire én megnyugtattam: "Dehogyisnem." Magamat azért nem egészen sikerült megnyugtatnom. Miután sietve túlestem a rituális tisztálkodáson, és befészkeltem magam a takaró alá, az előmelegített ágyba, egyszer csak, mintha maga az ördög sújtott volna ezer virgácsával a paráznákra, ránk borult a karácsonyfa. Bizonyára az ágy súlya alatt kissé megbillent a padló. Fenyőtű, keksz és törött karácsonyfadísz törmeléke borította el meztelen ünnepi testünket. Úgy éreztem, felsőbb hatalmak avatkoztak itt bele az eseményekbe, és vetettek gátat valami készülődő szörnyűségnek. Ruhámat bölcsen már korábban az előtérben hagytam, úgyhogy mihelyt megszabadultam a rám tapadó fenyőtűktől, keksztől és a díszek tüskés salakjától, kiosontam a házból, úriemberhez nem méltó módon angolosan távoztam. Odakünn, a csillaggal teli égbolt alatt rettenetes fagy honolt, de én boldogan baktattam az állomásépület felé. A levegőben fenyőillat és valami egészen döbbenetes üdítő szénaszag lebegett. A kemény fagy kicsalta az istállókból, a csűrökből a szénaillatot, én pedig megtisztulásra vágyva, mint valami szakrális fürdőben megmártóztam benne. Ilyen fölemelő megkönnyebbülést életemben nem éreztem, majdhogynem elbőgtem magam. A forgalmista, amikor meghallotta nyikorogni a váróterem ajtaját, kilesett függönye mögül, és némán, némi megértéssel pillantott rám.

MN: Úgy látom, a természet itt is segítségére sietett... Vallomásos interjúkötetében arról beszél, hogy a sokféle megaláztatás ellenére "mégsem búskomorságban teltek napjaink". Vagyis: milyenek egy diktatúra örömei?

BÁ: Ne tűnjék blaszfémiának, de a lét megélése, tudomásulvétele egy diktatúrában és egy demokráciában ugyanazokkal a kockázatokkal jár. A diktatúra nagy kaland volt, sokan belepusztultak, de olyan izgalmakkal telítette mindennapjainkat, amelyek folyamatosan életben tartottak, konzerváltak, a túlélés konok vágya végül sikeresen átsegített a demokráciába. Most már nem is tudom elképzelni, mi az ördögről írnánk mind a mai napig, ha az élet periferikus szegmentumait - egészen a pokoli bugyrokig - nem ismerjük meg. Azt sem bírom elképzelni, miféle nagy boldogság várhatott volna rám valahol máshol, parttalan demokráciában, általános társadalmi jólét közepette. Az élet örömei, amiről a kérdésben szó esett, a zsarnokságban talán még gazdagabbak, az én életemet legalábbis végigkísérték. Tudtam is becsülni, értékelni őket.

MN: Azt gondolja-e, hogy a történészek és írástudók, a politikai elit mellett, szintén felelősek a 20. századi kelet-európai nacionalizmus tragikus következményeiért?

BÁ: Tudjuk, hogy Kelet-Európában az írástudók és a történészek egy része eladta magát, kiszolgálta a politikai elit kívánságait, és megteremtette a politizálás számára az ideológiai hátteret. Ne feledjük, ezeken a tájakon a lakosság nagyobbik része évszázadok óta megalázó társadalmi helyzetben élt, elképesztő tudatlanságban, szegénységben és kiszolgáltatottságban. Ekkora tömegeket leginkább nacionalista érzelmek szításával lehetett kezelni. De aligha hiszem, hogy ezért egyenesen felelőssé tehető a hatalmi érdekek alá játszó értelmiség. Amiért létezik prostitúció, nem biztos, hogy pont a kurvák a felelősek, inkább azok, akik gyöngeségüket kihasználva kiterelik őket a placcra.

MN: Vannak-e Erdély történetében a románoknak olyan történelmi igazságai, amelyek ismeretéhez a magyar olvasók nemigen jutnak hozzá? Kik hallgattak el, mit és miért?

Erdély történelme rendkívül érzékeny téma, ahol bármilyen irányú kutatás során elkerülhetetlenül elfogultságokkal és érzelmi töltettel találkozunk mindkét oldal részéről. Kétségtelen, hogy a román közösség erdélyi gyökerei sokkal mélyebbek, mint ahogy azt az erdélyi vagy az anyaországi magyarság gyakran hajlandó észrevenni. A hangsúly már nem azon van, hogy ki mikor érkezett a közös területre, hanem sokkal inkább azon, hogy milyen módon és milyen intézmények keretein belül lehet ezt a szomszédságot elismerni és megerősíteni. A felek eddig nem mutattak olyan nyitottságot, amely elősegíthetné a közös jövőt. Ne felejtsük el, hogy népességi szempontból a románok már kétszáz évvel ezelőtt is többségben voltak, és sok történelmi feszültség elkerülhető lett volna, ha a magyar oldal időben tanúsít némi nyitottságot, jó szándékot vagy akár nagyvonalúságot, elkerülve ezzel a lelketlen politikai játszmákat.

A régi Kolozsvár, amely egykoron a világvárosi életérzés szimbóluma volt, ma már a falusiasodás jeleit mutatja, ám még mindig megőrzi varázsát. Európaiságának esszenciája abban rejlik, hogy gazdag történelmi örökséggel rendelkezik, amely különböző kultúrák találkozásának helyszínévé tette. A középkori építészet, a reneszánsz és a barokk stílusok keveredése, a híres egyetemek, valamint a szellemi élet pezsgése mind hozzájárultak ahhoz, hogy Kolozsvár a tudomány, a művészetek és a kultúra központjává váljon. Az utcákon sétálva, a történelmi épületek között barangolva, az ember szinte érezheti a múlt zsongását, a különböző nemzetek és vallások egymás mellett élésének harmonikus összhangját. Európaiságát továbbá a közéleti és kulturális események sokszínűsége is tükrözi, hiszen a város több nyelvű közösségei folyamatosan hozzájárulnak a szellemi élet gazdagításához. A régi Kolozsvár szellemisége tehát egy olyan különleges keveréket alkot, amely nemcsak a múlt emlékét őrzi, hanem a jövő lehetőségeit is megfogalmazza.

BÁ: Szembe kell nézni a valósággal: Kolozsvár már rég nem az, ami az én nemzedékem számára oly fontos volt. Arca, arculata, szemünk láttára folyamatosan változik, látogatásról látogatásra elidegenedik. Nem volt világvárosi jellegű hely, a mondén metropolis látványától mindig is távol állt, mégis, minden szögletéből méltóság, európaiság áradt. A Majális utca például, ahol születtem, lehetett volna akár Zürichben, Grazban vagy Triesztben is. De egy település rangját, méltóságát nem csupán az épületek külseje szabja meg, hanem az, ami falai között történik. Kolozsvárt polgárok lakták, tegyem hamar hozzá, teljesen mindegy, hogy románok vagy magyarok, ehhez hozzáadódott a mintegy húszezres, szintén vegyes összetételű diákság, ez pedig együttesen megszabta a város hangulatát. Európai színvonalú egyetemi város volt, akadémiáin világhírű román és magyar tudósok tanítottak. Kifejezetten jó hangulatú hely volt, egészen addig, amíg határát el nem érte az erőltetett és át nem gondolt iparosítás. Hatalmas lakónegyedek épültek, a város fölfúvódott, lakossága lassacskán kinőtt a tulajdonképpeni urbs falai közül, egyszer csak háromszor annyi ember nyüzsgött az utcákon, mint amennyi a klasszikus városképhez illett. Ezzel egyidejűleg a szegényesség, mint valami számum pora, rárakódott a város patinájára, kezdett kopni, málladozni a járda, az utakon eleve tragacsnak tervezett trolik, borzalmas kinézetű villamosok jelentek meg, monstrum épületek, az emberek tekintetébe pedig mérhetetlen közöny, idegenség költözött.

MN: Az európai irodalom elismert alakja, akinek műveit már tizennégy nyelven olvashatják az olvasók. Miután megismerte a világ különböző kultúráit, vajon sikerült-e végül visszatérnie Budapest szívébe?

BÁ: Akinek egyszer sikerült elszakadnia a szülőföldje ölelésétől, az sokféle helyen képes otthonra lelni – én is így vagyok ezzel. Egy éven át Berlinben éltem a családommal, és amikor távoztam, úgy éreztem, még legalább öt évet simán el tudnék tölteni ott. De nem csupán a könyveimnek köszönhetően, amelyek néha a külföldi könyvesboltok polcain is felbukkannak, hanem azért, mert vannak olyan városok, amelyek szinte azonnal befogadnak. Budapestet már régóta a magaménak érzem; ez a város az én világom, és most már mindent meg kell tennem azért, hogy megőrizzem, hiszen itt élek.