"Balsors? Magyar mentalitás? Számomra ez nem hiteles. Inkább azt gondolom, hogy túlságosan bonyolulttá tettük a dolgokat."

Ismételten dráma árnyékában zajlott le a magyar válogatott mérkőzése. Negyvennégy év elteltével sem sikerült elérni azt a cél, amelyért egy egész nemzet szorított; pedig ezúttal valóban kedvező körülmények között léphettünk pályára. Fájdalmas ezt leírni, de úgy tűnik, nem az ellenfél volt a legfőbb akadály, hanem saját gyengeségeinkkel kellett megküzdenünk. Az ír csapat önmagában aligha tudta volna megakadályozni álmaink valóra válását; mi magunk teremtettük meg a lehetőséget, hogy a kudarc bekövetkezzen. Jegyzet a Magyarország-Írország sorsdöntő összecsapás után.

Végre eljött az idő, amikor valóban elhihetjük.

Összességében ez a magyar válogatott jobb csapat, mint az ír - ezt nem lehet vitatni. Csakhogy a félelem, a pótselejtező rémképe és Marco Rossi kissé túlgondolt taktikája olyan helyzetbe sodorta a csapatot, amelyben a végjátékban rosszabbnak tűntünk, mint amilyenek valójában vagyunk, és jött is a dráma. Balsors? Magyar mentalitás? Én ebben nem hiszek. Sokkal inkább arról van szó, hogy túlkomplikáltuk a helyzetet, és nem vettük észre, hogy a legnagyobb kockázatot azzal vállaltuk az egész sorozatban, hogy előny birtokában elhittük: Ennyi elég. Ennek a válogatottnak ott lett volna a helye legalább a pótselejtezőben. Hiszem, hogy egy bátrabb, előny birtokában is kezdeményező, "tökösebb" futballal négy év múlva eljön a pillanat, amikor már nem csak reméljük, hanem ki is harcoljuk azt, amit ez a csapat megérdemel. Mert ez már nem az a magyar válogatott, amelyről előre tudtuk: nincs benne több. Ma már tele vagyunk olyan játékosokkal, akik topligákban, magas szinten futballoznak hétről hétre. A kérdés inkább az, mikor hisszük el végre mi is, hogy nemcsak egy, hanem több góllal is jobbak lehetünk egy olyan csapatnál, mint az ír, az örmény és még sorolhatnánk.