A természet varázslatos időszakainak kalendáriuma (DCXCII.)

Levelet kéne írnom neked arról,

Ahogy az ősz szele a lelkem mélyén kószál,

és olyan némára festi a tájat,

A hallgatás csendje néha olyan, mint egy gyönyörű, titkos világ, ahol a szavak helyett a gondolatok táncolnak. E szavak nélküli térben a lélek fénye ragyog, mintha a csend önálló életre kelne, és megmutatná mélységeit. A hallgatás nem csupán az üresség érzése, hanem egy lehetőség arra, hogy felfedezzük a belső világunkat, és fénnyel töltsük meg a pillanatokat, amikor a szavak elnémulnak. Olyan, mint egy gyenge, de kitartó fénysugár, amely a sötétségben is utat mutat, és emlékeztet arra, hogy a csendben is megtalálhatjuk a szépséget és az érzelmek gazdagságát.

A nap fénye egyre távolabbra szökik az égbolton, lángra lobbantva a horizontot.

Az árnyékok már mindenhol ott rejtőznek, mint titkos szövetségesek, körbeölelve a világot.

A hideg asszony: csendesen átsiklik a levegőn, kabátján fagyos szellő suhan.

Ablakom, ajtóm, álmaim bezárom,

és bentről, ahol semmi sem alázhat,

Figyelem a lángok által falra hányt fákat, ahogy füstölögve táncolnak a lángok ölelésében.

Parazsak hullnak, s mégis mintha könnyek

áztatnák el a horzsolt arcú földet.

A szél váratlanul felkorbácsolja az elemek harcát. Kifordítja, tépi a fákat, mintha csak dühöngő szellem lenne.

a világot mindenütt, ahol éri,

A lemondás nem csupán egy döntés, hanem egy belső harc is, amelyben az önértékelés és az önszeretet kerül a középpontba. Mintha az élet egy szigorú tanár lenne, aki nem tűri a gyengeséget, és bársonyos szavakkal, de éles kritikával figyelmeztet, hogy a lemondás nemcsak a test, hanem a lélek elhanyagolása is. Az ember, aki feladja magát, mintha büntetné önmagát, mintha a legszigorúbb ítéletet hozná saját boldogsága felett. A tükörben ott áll a tükörképe – egy árny, aki egykor tele volt vágyakkal, álmokkal, most pedig csak a kétségbeesés súlyát viseli. Ez a belső párbeszéd egy küzdelem, ahol a szív és az ész harcol, és az önmagunkra tett ígéret, hogy nem adjuk fel, egyre halkabbá válik. Mert a lemondás nemcsak egy egyszerű lépés, hanem egy lassú leépülés, ahol minden egyes nap egy újabb lehetőség, amit elengedünk, és a cselekvés helyett a tétlenség árnyai terjednek el. Az igazi büntetés az, amikor az ember feladja a harcot önmagával, és a belső lángot, ami valaha éltette, hanyatlásba taszítja. A kérdés csak az: mikor veszi észre, hogy a legnagyobb ellenség nem a külső világ, hanem az, aki a tükörben néz vissza rá?

Idebentről minden annyira távol

történik, mintha nem is élet lenne,

s mégis a halál foganna meg benne.

Ahogy átnézek a letarolt kerten,

Érzem, hogy az elhagyott dolgok súlya most vádaskodik velem, mintha a külvilág visszhangozná a bennem zajló harcot.

A lehulló levél üres tekintete vádaskodik, mintha a szél által sodort emlékek súlyát hordaná.

Mert nem emelem az égre a sárból, mint egy fáradt álom, ami sosem válik valóra.

Vádol a fa, mert lombjával nem gyújt lángra, szívem hideg, mint az őszi hajnal, a levelek zöldje elrejti titkaim, de a szél susogása mindent elárul, hogy a tűz, ami éltetne, csak parázslik bennem.

vádolnak a távolban lebegő szélfútta horizontok,

és már nem írhatok levelet arról,

Ahogy az ősz színei felfedezőútra indulnak a lelkem mélyébe,

Természetesen! Itt van egy egyedibb megfogalmazás: "Mivel kifosztották." Kérlek, olvasd el, ha ez világos számodra!

A hómezők fehér lapjain a csend és az üresség határtalan világot teremt.

Gál Éva Emese levele inspirációval tölti meg az október utolsó hetét, amelynek küszöbén állok.

Október 24-én kezdődik a skorpió hava. Vége a föld termékeny periódusának, halált susog az őszi szél, vigasztalanul esik, a szürke ég, a feketülő táj gyászol. Ez a holtak hava. Nem csoda, hogy összegyűlnek az orvosszentek jeles napjai a hónap közeledtével, s Ráfael, a haldoklók vigasztalója áll a Skorpió ajtajában, az év betegágyánál. Ám a természet halála nem végleges. E halál tetszhalál csupán, téli álom, magzati állapot. A mag földbe temetése új termést, újjászületést ígér. Ez a vigasztaló gondolat hatja át a hónap szimbólumvilágát.

A fiútól egyszer megkérdezte az őszi este:

- Miért mondtad meg a leánynak, akit szeretsz, hogy nem tudsz nélküle élni?

A fiú így válaszolt:

- Mert úgy érzem, hogy nélküle az élet színtelen és üres lenne.

Az őszi este tovább kérdezte:

- Miért osztottad meg a leánnyal, hogy vágyakozol a csókjára?

A fiú válaszolt:

- Mert vágyom a csókjára.

Az őszi estében egyre mélyebb árnyak gyűltek össze, míg a nap utolsó fényei is eltűntek a horizonton. A sötétség lassan, de határozottan elborította a tájat, mint egy vastag takaró, amely mindent magába zárt. Az éj csendje szinte tapinthatóvá vált, és a világ egy új, titokzatos dimenzióba lépett.

Akkor a fiú a hűvös őszi éjszakában, a csillagok fényét fürkészve, kíváncsian így szólt:

- Lehet-e szent az a szerelem, amelyet alakoskodással kell megfakasztani?

Az őszi éjszaka mély, titokzatos hangon válaszolt:

- Ez nem lehetséges.

A fiú nem hagyta annyiban, folytatta a kérdezést:

A szerelem vajon egy olyan lélekgyümölcsöző találkozás, ahol a szívek titkos vágyait rejtve tartják egymás elől?

Az éjszaka suttogva válaszolt:

- Nem éppen úgy van.

És lassan hajnallá derengett. Árnyakat nevelt félénken fölsugárzó fényességből. Az ég aljára fénycsíkokat rajzolt.

A hajnal ekkoriban megszólította a világot:

Szeretnéd, ha az ajkaid lángra lobbanának, amikor hozzám érnek?

A fiú így válaszolt:

Természetesen! Itt van egy egyedi változat: "Szeretném."

A hajnal újabb kérdéseket tett fel:

Akarod-e, hogy a szeretet minden nap egyre mélyebb és intenzívebb legyen?

A fiú válaszolt:

Természetesen! Itt van egy egyedi változat: "Szeretném."

És izgatottan várta a Nap első sugaraival érkező üzenetét. Feszülten figyelte, ahogy a horizonton feltűnik a Fényt hozó csillag, remélve, hogy valami titokzatosat mondhat neki. Amikor a Nap végre felemelkedett a látóhatár pereméről, a szívében dobogó kíváncsisággal kérdezte:

- A szíve vagy a csókja?

A nap mögött halkan megéledt a hajnal, mint egy titkos ígéret, amely a sötétség fátylait bontogatja.

- Az ajkai érintése!

A hajnal mögött felzúgott az éjszaka, mintha titkos dallamok születtek volna a sötétség mélyében.

- A szívének legmélye!

De a Nap csak csendben ragyogott, mintha nem hallotta volna a fiú kérdését. Az őszi napfény lágyan simogatta a tájat, de válaszra nem volt képes. Az őszi Nap titkokat rejtett magában, melyeket senki sem tudott megfejteni.

A könyveim között kutakodva bukkantam rá egy különleges kincsre: Balázs Ferenc író és költő 1901. október 24-én született, és 1973-ban a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál megjelent kis könyvére, a Mesék című művére. E könyv a világ egyik legcsodálatosabb darabja, tele érzelmekkel és mélységekkel. Az ajánlás különösen megindító, egy lánynak szól: „Ezeket a meséket sok boldogsággal és sok fájdalmakkal írtam. A magam boldogságából és a magam fájdalmából. De mind neked írtam ezeket a meséket.” Közöttük található Az őszi nap meséje is, amely különleges helyet foglal el a szívemben.

Október 25. a nyári időszámítás vége. Az október utolsó szombatjáról vasárnapra virradó éjszaka, idén 25-ről 26-ra virradólag, a hivatalos időszámítás visszatér a normális mederbe. Az egykor praktikusnak tetsző ötlet mára már nyűg. Rég meg kellett volna szabadulni tőle...

Október 26-a Dömötör napja, amikor is a keleti egyház egyik népszerű szentjét ünnepeljük. Dömötör tisztelete Magyarországon is gyökerezik, hiszen a későbbi magyar föld egyik szülötte volt. Ez a nap különleges alkalom arra, hogy emlékezzünk azokra az értékekre, amelyeket ő képviselt, és ápoljuk hagyományait.

Dicsőséges Szent Dömötör mártír - írja az Érdy-kódex - támada ezen Magyarországból, Szerémségnek tartományából...

Az esztergomi Keresztény Múzeum (1490) gyűjteményéből csupán egyedül a Zsidve templomának egyik festménye (1508) maradt fenn. Ez a mű Dömötör vértanúságának történetét jeleníti meg.

A Dömötör kedvelt keresztnév volt évszázadokon át, főleg a székely katolikus nép körében. A moldvai csángóság névkultuszát már az ortodoxia közelsége is magyarázza. Íme néhány családnév alak: Dömötör, Demeter, Döme, Deme, Demse.

A Szent Korona bizánci részének összetartozó két zománcképén György és Dömötör látható. Alakjuk a barbárokkal vívandó harcokban az ő mennyei közbenjárásukat jelképezi.

Sajnos nem áll rendelkezésünkre információ arról, hogy pontosan mikor és hogyan vált Dömötör a magyar juhászok védőszentjévé. A Dömötör napjához kötődő juhászünnepségek és elszámolások, amelyekből a szakrális elemek mára szinte teljesen eltűntek, Szabadfalvi József munkájában találhatóak összefoglalva.

2015 óta minden év október utolsó vasárnapja a székely autonómia napjaként van számon tartva. Erdély különböző pontjain, valamint a Kárpát-medence számos helyszínén felgyúlnak a székely önrendelkezés őrtüzei. Európában számos nemzeti, nyelvi és kulturális közösség létezik, amelyeket a történelem formált. Ezek a közösségek mind hozzájárulnak Európa sokszínűségéhez. Legyenek ezek a lángok a béke és a szabadság szimbólumai!

Október 28-án, a skorpió hónap első dekádjában, két apostolra emlékezünk: Simonra és Júdás Tádéra. Mindketten Perzsiában szenvedtek vértanúhalált, és Simon tragédiája különösen brutális volt, hiszen őt kettéfűrészelték. Éppen ezért a fűrész vált az ő szimbólumává, ami a favágók körében különleges tiszteletet érdemel. Október vége a falevelek lehullásával egybeesik, így érthető, hogy az erdő munkásai éppen ebben az időszakban kérik a szentek áldását a következő favágó idény kezdetén. Júdás Tádé, Simon hűséges társa, akinek neve héberül „bátor szívű” vagy „merész” jelentést hordoz, a reménytelen ügyek patrónusa is egyben. Még ma is élnek népi mondások, mint például: „Simon-Júda hóval tömi be a szádat!”, noha az éghajlatváltozás következtében az október végi hóesések egyre ritkábbak a Kárpát-medencében. Az apostolok emlékének megörökítése tehát nemcsak vallási, hanem a természet ciklusainak és az évszakok változásának tiszteletét is magában foglalja.

Október 30-án, 1820-ban született Erzsébetvárosban az örmény Markovics Jakab földrajztudós. A marosvásárhelyi gimnáziumban tanított 1843-tól, de a szabadságharc után megfosztották állásától. Később az erzsébetvárosi örmény algimnázium igazgatója, 1887-ben vonult nyugdíjba. 1848-ban jelent meg a Mértani földrajz elemei című munkája, mely a magyar szakkifejezések szempontjából is fontos alkotás.

Néhai orvos, Doctor Szotyori József porai nyugodnak e sírban, aki 1767-ben látta meg a napvilágot N. Enyeden. Tanulmányait ott végezte, majd Bécsben folytatta, mielőtt M. Vásárhelyen 32 éven át gyakorolta hivatását. Itt, 1833-ban távozott az élők sorából. Nem csupán orvosi tudásával és a szenvedők iránti elkötelezett ápolásával tűnt ki, hanem a házasság, a családi és baráti szeretet, valamint a közjó iránti lelkesedésének is szép példáját adta. Kétségtelen, hogy örök érvényű emléke él tovább az őt övező tettek által, Isten és az emberiség előtt egyaránt.

Ez a sírfelírat a marosvásárhelyi református temetőben található, és különleges figyelmet érdemel, hiszen rajta egy botra tekeredő kígyó látható, amely a gyógyítás szimbóluma. Szotyori József, aki Marosvásárhely egyik meghatározó alakja volt, jelentős szerepet játszott a város kórházának megalapításában. 1826-ban ő volt az első, aki a himlő elleni oltást bevezette a városban, ezzel elősegítve a közegészség javulását. Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság tagjaként is tevékenykedett, hozzájárulva a nyelvi és kulturális örökség megőrzéséhez. Halála 1833. október 30-án következett be, mely előtt jótékony örökséget hagyott maga után: házát két diák tanulmányi költségeinek fedezésére, míg könyvtárát és orvosi eszközeit a református kollégium számára adományozta. Ugyanebben az évben publikálta utolsó művét is, amely a "A marosvásárhelyi országos polgári gyógyintézet eredetének és fölállításának rövid és igaz története" címet viseli, és amelyben a helyi egészségügyi intézmény kialakulásának történeti vonatkozásait tárja fel. Szotyori József életműve és önzetlen tettei máig emlékezetesek Marosvásárhely történetében.

Október végén tett sétámat Horváth István 1968-ban megjelent „Őszvégi napok” című versével zárom.

Hull a cseresznyelevél pirosan.

A fény megfagy, mozdulatlanul áll, mintha az idő is megállt volna.

Deres pókhálón a csend hegedül.

Kint csend honol. Bennem viszont egy fájdalmas sóhaj zokog, mélyen a lélek rejtekén.

Iringó száguld a zöldellő legelőn, haja a szélben lobog, mint a napfényben csillogó víz.

Tavasz érkezik, és a föld mélyén új élet sarjad, a magvak már készülnek a világra.

Bárcsak nekem is lenne ilyen hatalmas erőm!

Holtom után is hű maradok önmagamhoz.

A nap fénye rövid, de az árnyék hatalmasra nő.

Az éjszaka táplálja a nappal szülöttjét.

A kék égbolt végtelenjén ragyogó csillagok táncolnak, mint apró gyémántok a sötétség óceánjában.

Fakadnak az égből a síró vadlibák, mint egy szívfájdító zene, ami a szélben szárnyal.

A bérc ragyog a szürke köd felett.

A köd sűrű fátylaként terül el a tél fagyos ölelésében.

De ha elszáll, mint a szélben táncoló pelyhes hó, az élet szépségeit hozza elénk, megannyi titkot rejtve.

előbb fenn a bérc ormára száll le.

A varjú szárnyának suhogása hallatszik felettem, rekedt, mély hangja betölti a levegőt.

belevési a szürke égbe.

Árnyéka átsiklik szívem fölött, mint egy sejteket átjáró hűvös szellő, amely a múlt emlékeit hozza magával.

őszöm kihűlő, hunyó üszke égne.

Találkozzunk majd novemberben, kívánom.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2025. november 1-jén, a skorpió hónapjának kezdetén.