A pápaválasztás egy izgalmas politikai dráma és egy fiatalos vígjáték fúziója, amely a Konklávé rejtelmeit tárja elénk. Képzelj el egy feszültséggel teli környezetet, ahol a hatalom és a hit határvonalán egyaránt feszülnek a szálak. A film nemcsak a komol

Oscar-mágnes? A Konklávé annyira emberi és empatikus, hogy minden egyes megfigyelése a katolikus egyházról szinte fájdalmasan pontosan hat ránk.

"Remélem, nem valami szutykos kálvinista rendezte ezt" - villant át az agyamon (egy tizedmásodpercre minden irónia nélkül) a gondolat Ralph Fiennes bíborosi tarkóját nézve, zilált, bácsis szuszogását hallgatva a Konklávé című film első perceiben. No lám, be is ütöttek a tíz év ministrálás meg hittan alatt belém vert, jó öreg katkó reflexek, reflektáltam ezután némi önostorozással (szintén katkó reflex) a csúnya, kirekesztő indulatra.

Aztán a film végén rákerestem: Edward Berger rendező tényleg többé-kevésbé protestáns. Ám ezen a ponton még a bennem szunnyadó harcos pápista is szívesen elnézte ezt neki. A Konklávé ugyanis annyira mélyen (de nem szájbarágósan) beszél a római katolikus egyház jelenlegi állapotáról, és annyira rendkívül ügyesen thrilleresíti a "kisstílű hatalmasok kisstílűen hatalmaskodnak" c. vígjátéki (ezen a ponton fair jelző még: ianucci-i) alapvetést, hogy egyáltalán nem lehet semmilyen irányú elfogultsággal vádolni. Na jó, maximum az érzéketlenség, illetve az előző bekezdésben demonstrált buta előítéletesség irányában elfogult -de a filmeknek úgy általában ez a dolguk.

Egy való életbéli konklávéban a kívülálló csak csekély betekintést nyerhet. A választók szavazása alatt hermetikusan elzárják őket a külvilágtól, míg a kommunikáció füstjelekkel zajlik, mint valami titkos szertartás. Ha fekete füst száll fel, az azt jelenti, hogy aznap nem született döntés, és a Szent Péter térre gyűlt tömeg csalódott sóhaja hallatszik. Viszont ha fehér füst gomolyog az égre, akkor megvan az új pápa, és a kimerült, de lelkesen várakozó tömeg végre erőt gyűjt, hogy tiszteletteljes, imádságos ünneplésbe kezdjen az utcákon.

A "Konklávé" című film, amelyet két Oscar-díjra is jelöltek, most egy különleges utazásra invitál minket a Sixtus-kápolna titokzatos világába, valamint a bíborosok számára fenntartott Domus Sanctae Marthae falai közé. Itt, egy fiktív pápa képzeletbeli halála után, a valóságos római katolikus egyház súlyos kihívásaival szembesülő bíborosok küzdenek, hogy megtalálják a megoldást a hitüket és jövőjüket fenyegető problémákra.

A film kezdőképeiben Lawrence bíboros, akit Ralph Fiennes alakít, irányítja az eseményeket, és nem más, mint a nemrég elhunyt pápa jobbkeze. "Te egy menedzser vagy. Menedzselj!" – idézi fel a karakter a késői egyházfő üzenetét, amelyet a történelmi szituáció súlyossága ellenére sem tud igazán magáénak érezni. Lawrence hite válságba került, és mélyen belül úgy érzi, hogy nem alkalmas a Bíborosi Kollégium dékánjaként betölteni a menedzseri szerepet. Különösen aggasztja, hogy az első néhány szavazás után egyre több kollégája tűnik úgy, mintha őt szeretnék a következő pápának. Az elhunyt pápa érzéseit is könnyedén átélhetjük: Lawrence éppen azért tűnik a legalkalmasabb jelöltnek a hatalomra, mert valójában sosem vágyott arra, hogy hatalmi pozícióba kerüljön.

Fiennes nagyjából soha nem játszott rosszul életében, szokását itt sem szakítja meg. Inkább sejtetve, mintsem túlmagyarázva mutatja be a karakterben feszülő ellentéteket. Minden mozdulatával, gesztusával ostorozza önmagát vélt vagy valós méltatlansága miatt - sok nagyon okos ember végzi így, akibe már azelőtt beleverték, szégyellnie kell magát az eredendő bűn miatt, hogy megtanult volna biciklizni.

Fiennes karaktere két fronton gondoskodik arról, hogy ilyen remek film lehessen a Konklávé. Egyrészt - nemcsak a vallásos nézők számára - átélhető, szimpatikus főszereplőként ad igazodási pontot a bíborosi politika idegennek ható, saját logika szerint működő világában. Másrészt gondoskodik arról, hogy ne váljon egy tinédzserekkel teli, ateista Reddit-fórumba illő vallásszapulássá a film:

Fiennes mellett a mellékszereplők garmadája is remek. Ott van a Stanley Tucci által játszott Aldo Bellini bíboros, a liberális kurzus első számú képviselője a Vatikánban, aki váltig állítja, hogy nem akar pápa lenni, tettei viszont már egy picit mást mutatnak. Sergio Castellitto gyönyörűen tenyérbemászó az olasz Donald Trump bíborosként (ezt leírni is fájt), a Trónok harcából ismert Lucian Msamati pedig szintén remekül hoz egy szintén remekül ellentmondásos karaktert.

A film titkos fegyvere pedig az Isabella Rossellini által játszott Agnes nővér, a konklávé láthatatlan háziasszonya. Már az a tény, hogy egy ilyen legendás színésznő kapta ezt a szerepet, komoly kritika arról, ahogy az egyház a nőket kezeli. A konklávé összes - még a legliberálisabb - résztvevője számára magától értetődő, hogy ebben a játszmában a nőknek kuss a nevük. Hallatlan, obszcén lenne számukra, ha ne adj' Isten akár egyetlen olyan ember is szót kapna - akár formálisan, akár informálisan - a világ legnagyobb egyházának vezetőválasztásában, aki nem pénisszel született.

A Katkó reflex egyfajta ösztönös reakció, amely arra késztet, hogy a pápaválasztó bíborosokat is túlságosan komolyan vegyem. Ott ülnek a szekveszter falai között, Lawrence bíboros figyelő tekintete alatt, hogy kiválasszák a Szent Péter trónját melegen tartó újabb, ráncos ülepet. Az egyház az utóbbi évek és évtizedek során már megélt annyi (túl gyakran szexuális zaklatással összefüggő) botrányt, hogy nem lehet automatikusan tisztelettel adózni senkinek, csupán azért, mert lila köntöst visel. A múlt árnyai és a jelen kihívásai arra figyelmeztetnek, hogy a tiszteletet nem a rang, hanem a tettek és a morális integritás érdemli ki.

A film lenyűgöző módon kezeli az évszázados ceremóniák súlyát és a helyzet szentségét, lehetővé téve, hogy a nézők később diszkrét sokkokban tapasztalják meg az emberi esendőséget. Az új pápa megválasztása ugyan papíron egy vallási-spirituális esemény, de a bíborosok nem csupán lelki vezetőt választanak. Ők egy szuverén állam vezetőjét, valamint a római katolikus egyház globális intézményének irányítóját is kijelölik. Ennek következtében a választási folyamat során elkerülhetetlenül politikai játszmákba bonyolódnak, ami rávilágít arra, hogy a vallás és a politika szorosan összefonódik.

Erre a magatartásformára pedig ráerősít a konklávé titkos jellege: persze, szent esemény, de a gyakorlatban az történik, hogy összezárnak száznál is több bácsit egy hosszú hétvégére, akik a kamerák és a közfigyelem elől védve könnyebben élik meg/ki bácsiságukat, mint amikor okosan-fennkölten prédikálnak a pulpitusról. Már a Domus Sanctae Marthae ebédlőjében is úgy klikkesednek, mint a Bajos csajokban a diákok a gimi menzáján, pletykálnak, mint az öregasszonyok, rasszistulnak, áskálódnak, felveszik egymással szemben a "majd én azt tudom, öcskös"-pózt.

A helyzet nagyjából olyan, mintha a Mária Rádió úgy döntött volna, hogy a Való Világot saját közönségének ízlésére szabja. Közben azonban nem tudjuk elkerülni azt az érzést, hogy bár a film csak fikció, valószínűleg egy valódi pápaválasztáson is hasonló mértékű aljasság, előítélet és pártoskodás zajlik. Hiszen ez csak akkor lenne másképp, ha a szavazók nem emberek lennének, hanem legalábbis angyalok.

Egyre inkább világossá válik, hogy a bíborosok nem csupán a hitélet terén jártasak, hanem az úgynevezett "eltörléskultúra" mesterei is. A pápaválasztás során nem az számít, ki bizonyítja be alkalmatlanságát, hanem az, akire még a legkisebb gyanú is árnyékot vet. Egy rég elfeledett pletyka, vagy egy véletlenül leejtett tálca a közös étkezőben akár romba is döntheti a legígéretesebb jelölt esélyeit.

A paranoia ünnepli diadalát, miközben Lawrence bíboros hitét és kétségeit egyfajta belső párbeszéd formájában ütközteti, mintha csak Ábrahám lenne, aki az Úrral vitatkozik, hogy megóvja Szodoma sorsát. Az egyetlen célja, hogy felfedezzen egyetlen igaz embert, aki talán megmentheti a várost a végzetes csapástól.

A Konklávé egy olyan lenyűgöző színpadra lép, ahol a hit és a kétely, a lelkiség és a világiság, a szent és a profán, valamint a lélek és a test összecsapása izgalmas és éleslátó táncot alkot. Ez a megjelenés egyszerre hat thrillerként és súlyos vitairatként, bemutatva az egyház által hirdetett, öröknek vélt isteni értékeket, miközben feltárja a változás és az evolúció iránti fájdalmas, de elkerülhetetlen emberi vágyat.