A Nobel-díjas Abdulrazak Gurnah regényében felfedezhetjük, milyen mélyen hat a hazától való elválás – egy érzelmekkel teli utazás, amely a haza kereséséről és a menekülés fájdalmáról szól. A mű a migráció komplexitását és az identitáskeresés kihívásait tá

Egy idős és egy középkorú férfi véletlenül találkozik egymással, távol mindentől, ami otthonos számukra, miközben a múltjuk kibeszéletlen fájdalmát hurcolják magukkal. Két ellentétes család, egy értékes örökség, és egy vibráló, multikulturális környezet: Abdulrazak Gurnah Nobel-díjas regénye, A tengernél, éppen ezért a hét könyvévé emelkedik.

A tanzániai származású brit író 2021-ben nyerte el az irodalmi Nobel-díjat a gyarmati múltat, a kulturális identitást és a bevándorlást a középpontba állító regényeiért. A Svéd Akadémia pontos indoklása szerint a "gyarmatosítás következményeinek és a menekültek sorsának megalkuvást nem ismerő és együttérző bemutatásáért, a kultúrák és a kontinensek közötti szakadék feltárásáért".

A posztkoloniális irodalom egyik legfontosabb kortárs alkotója Zanzibárban született 1948-ban, majd mindössze húszévesen, menekültként érkezett Angliába, és bár szuahéli anyanyelvű, regényeit kivétel nélkül angolul írta. Életművének magyar nyelvű kiadását az Európa Kiadó indította útjára, a sorozat most megjelent, ötödik kötete az eredetileg 2001-ben íródott A tengernél című regény (ITT bele is olvashatsz).

A Neset Adrienn által fordított könyv három jól elkülöníthető részre bontható. Az első fejezet, címével „Relikviák”, egy hosszú, részletes leírást kínál egy határátlépésről. A történet középpontjában Saleh Omar, egy idős férfi áll, aki menedéket kér az Egyesült Királyság gatwicki repülőterén. A belépési folyamat és a vele járó vizsgálat minden apró részletét alaposan bemutatja a szöveg, amely az idős férfi szemszögéből, első személyű narrációban tárja elénk az eseményeket.

Menekültként élem mindennapjaimat, menedéket keresve. Ezek a szavak nem csupán üres kifejezések; mély jelentéssel bírnak, még akkor is, ha az ember gyakran találkozik velük, és idővel megszokja őket.

(...) Gyakori, apróbb csúcspont az életünk történetében, otthagyjuk, amit ismerünk, idegen helyre csöppenünk, hozzuk magunkkal szedett-vedett csomagunkat, elfojtott titkainkat, átfogalmazott ambícióinkat."

A nyitófejezet egy mélyen átgondolt érzelmi utazásra invitál, amelyben felfedezzük, mit jelent elszakadni valamitől, elhagyni egy helyet, amely a múltunkat és identitásunkat hordozza. Azt kutatja, hogy mi késztet egy hatvanéves embert arra, hogy búcsút intsen az otthonának, és milyen érzéseket kelthet benne, amikor az élet végéhez közeledve egy teljesen ismeretlen világban találja magát, ahol idegenné válik. E kérdések mögött ott rejlik a nosztalgia, a félelem az ismeretlentől és a vágy a szabadság iránt, amely egy összetett és sokszínű érzelmi tájat fest elénk.

Miközben Saleh gondolataiba merülve a fentiekről elmélkedünk, elkezdődik az emlékezés, az idős férfi ugyanis a reptéri vizsgálat hosszú órái alatt elveszít egy szívének nagyon kedves tárgyat: a menedékkérelmét vizsgáló angol hivatalnok elkobozza egyetlen értékét, egy tömjénnel teli mahagónidobozt. Az illatos tárgy pedig madeleine süteményként indítja el az emlékezést arra a gazdag és változatos életre, melyet a férfi maga mögött hagyott. A Saleh által cipelt történetek újbóli elmesélése egyfajta vallomás, az élettörténet újrarendezése, a múlt új perspektívából történő megértésének kísérlete.

Már ebben a részben egyértelművé válik, hogy Gurnah a ráérős mesélés mestere, az apró részletekre helyezi a hangsúlyt a gyors tempó és a fordulatos események helyett. Az elbeszélő tudatában megjelenő érzések, gondolatok leírása ebben a részben minden másnál fontosabb, Saleh elgondolkodik az élet fontos kérdéseiről, hazáról, barátságról vagy akár az idő múlásáról: "Ilyenkor az idő egyenletes múlása megijeszt, mintha egy helyben topognék, egy helyen álldogálnék, miközben minden elment mellettem; az idő néha végzi a dolgát, máskor összegörnyed a néma nevetéstől, amikor meglát egy hozzám hasonló béna, elhagyott kozmoszt."

A második részben (Latif) a belső reflexiókra épülő, lélektani mélységekbe merülő elbeszélésmód némileg háttérbe szorul, és a lassú kontempláció helyét átveszi a történetmesélés dinamikája. E fejezet középpontjában egy másik férfi, Latif Mahmud áll, aki már hosszú évek óta Angliában él. Az olvasó felfedezi Latif múltját, családja részletes történetét, valamint fiatal korában történt menekülését hazájából. Érdekes módon kiderül, hogy ez a haza éppen az a kelet-afrikai sziget, ahonnan az idős férfi is származik, így a két életút összefonódása újabb rétegeket ad a narratívának.

A középkorú férfit tolmácsként rendelik az idős menekült mellé, de az nagyon hamar kiderül, hogy közük van egymáshoz, méghozzá nem is kevés.

Egymás életét keresztül-kasul átszövő történeteikben megrázó sebek is lapulnak, így a találkozás és a közös múlt felidézése – amely a harmadik, Csendek című fejezetben bontakozik ki – nem mentes a feszültségektől. Mindkét férfi esetében sok a közös vonás: kultúrájuk, intelligenciájuk és csendes belátásuk segít elkerülni, hogy a múlt értelmezései között konfliktusok robbanjanak ki. Bár különböző nézőpontokból közelítik meg a múlt eseményeit, és emlékeikből egymásnak ellentmondó igazságokat idéznek fel, nem derül ki világosan, kinek a verziója áll közelebb a valósághoz – ha egyáltalán létezik abszolút igazság az emlékezés szövevényes labirintusában.

A két férfi, akik mindketten álneveket választottak maguknak, egyedi és izgalmas történetein keresztül nem csupán a köztük zajló párbeszédek mélységei bontakoznak ki, hanem a múlt iránti viszonyuk és az elhagyott hazájuk iránti érzéseik is. Ezen kívül felfedezhetjük azt a rendkívül gazdag és változatos világot is, amelyben hosszú éveken át otthonosan éltek, tele emlékekkel és élményekkel.

Az angol gyarmatosítás időszaka, majd ennek végeztével a függetlenségben való problematikus átmenet is megjelenik.

A két főszereplő, valamint az emlékezetekben feltűnő többi karakter – apák, anyák, testvérek és barátok – megértése elengedhetetlenül összefonódik Zanzibár különleges világával. E szeles, indiai-óceáni szigetcsoport kultúráját és filozófiáját ismerve válik teljessé a történet. Zanzibár nem csupán egy földrajzi hely, hanem egy kulturális olvasztótégely, ahol az afrikai és arab hagyományok harmonikusan keverednek. Ezen a fontos kereskedelmi csomóponton generációk óta találkoznak a legkülönbözőbb népek hajósai, formálva ezzel a sziget gazdag kulturális örökségét. Gurnah regényében ez az örökség kézzelfoghatóvá válik, színes és sokszínű háttérként szolgálva a szereplők történeteihez.

Az afrikai kultúra gazdag szövetét számos hatás formálta, beleértve az arab, indiai, perzsa és európai elemeket. Ez a sokszínűség egy mesés kultúrát teremtett, amely a természeti szépségek és a fűszertermesztés hírnevével büszkélkedik. Az a táj, amelyet mindenfelől a címben említett tenger ölel körül, Saleh életének színtere, és egyben az a hely, ahonnan angliai otthona ablakából is csodálhatja a víz végtelen kékjét. A tenger nem csupán a természet csodáit rejti, hanem a változás és az állandóság szimbóluma is: közvetítőként szolgál az újdonságok számára, de egyben a közös emberi tapasztalatokat is hordozza, amely a bennünket összekötő univerzális élmények jelképévé válik. Ezt a közösséget végül a két főszereplő is felfedezi egymásban, megteremtve ezzel a kapcsolat mélységét és gazdagságát.

Az ellenséges családok és a két férfi történeteinek hátterében persze a huszadik századi Zanzibár történelme is kibomlik, a brit gyarmatosítók időszaka, majd uralmuk végeztével a szigeten eluralkodó káosz, az erőszak, a jogi visszaélések, a polgárháború mind megjelennek, de sohasem kerülnek a középpontba, A tengernél ugyanis nem történelmi regény.

A legfontosabbak mindvégig a személyes, családi kapcsolatok - barátságok, árulások, házastársi hűtlenség, szökés, szerelem, vágyakozás és bosszú.

A különös hangulatú, egészen sajátos és megkülönböztethető atmoszférát teremtő könyvben a cselekmény a megbocsátás, a fellélegzés és valamiféle megkönnyebbülés irányába mutat, miközben hatásvadász elemektől mentesen, finom lélektani kidolgozottsággal mutatja meg, mit jelent megérteni a másikat és önmagunkat, elengedni a saját értelmezésünket. Valamint azt is, hogy milyen érzés elhagyni a hazát, a szülőket, az otthonos helyeket és szokásokat és idegenként élni egy új világban.

A regény egyik legszebb jelenete nem véletlenül az, melyben a fiatal Latif útnak indul, és ezért el kell hagynia édesanyját, akkor még nem is érzékelve ennek a búcsúnak az egész későbbi életére kiható súlyát:

Nem foglalkoztam az anyám emlékével, és nem is sejtettem, hogy az a pillanat milyen mély nyomot hagy majd életem későbbi szakaszában.

Nem figyelmeztettem magam, hogy rögzítenem kellene azokat a képeket, látnivalókat és illatokat, amelyek abban a pillanatban körülvettek. Ahogy az előttem álló üres évek közelednek, tudom, hogy az emlékek előtörnek a némaságból, és beleremegek a tehetetlen bánatba, amikor eszembe jut, hogy mennyire hiányzik gyönyörű anyám, akitől el kellett válnom.