A NER elkerülhetetlenül ütközött a giccs világával; ez az a terület, ahol igazán otthon érzi magát és biztosan lépked.

Hankó Balázs, a kultúráért felelős miniszter, és Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, nemrégiben műteremlátogatásra látogattak el Vészabó Noémi festőművészhez, aki nemrégiben Munkácsy-díjat nyert. Ez a díj körüli események, amelyek következtében az egész díjbizottság lemondott, és a képzőművészeti közélet jelentős része felháborodott, még inkább felerősítette az érdeklődést a művésznő iránt. A látogatás során a miniszter és a főigazgató láthatóan nagyon elégedettek voltak a festményekkel, amelyeket megtekintettek. Hankó Balázs megjegyezte, hogy "a festő által megjelenített művészi világ szervesen illeszkedik a magyar kultúra sokszínű és élő hagyományához". Ha valóban így van, akkor Vészabó Noémi munkái is a magyar kulturális örökség részét képezik, még ha sokan vitatkoznak is az értékükről. A kultúra ugyanis minden, amit alkotunk, legalábbis bizonyos nézőpontokból nézve.

Raymond Williams brit író és gondolkodó a Kultúra című szövegében (A kultúra szociológiája, szerk.: Wessely Anna, Osiris-Láthatatlan Kollégium, 2003) a kultúra fogalmának jelentéstörténetét tekinti át, és annak különféle definícióit taglalja. Legalább háromféle értelmezési irányt különböztet meg:

Az első két nézőpont alapján Vészabó kétségtelenül beleillik a kultúra fogalmába, és a Hankó-féle színes, élő hagyomány szövetébe is. Nincs indokunk arra, hogy a dilettánsokat kizárjuk e körből – ha Szabolcska Mihály helyet kapott benne, akkor Vészabó is megérdemli a figyelmet, még ha Szabolcska költői kvalitásai messze felülmúlják Vészabó festői tehetségét. Persze, ha a jelenlegi kurzus továbbra is így halad, akár még utcaelnevezés is lehetséges a nevével. Azonban a harmadik megközelítés szerint, amely a kultúrát inkább a szellemi és művészeti gyakorlatok felől vizsgálja, Vészabó nem tartozik e körbe, mivel amit ő Noémi néven alkot, az nem minősül művészetnek. A művészet fogalmának és kritériumainak mélyebb elemzése messze túlnőne ennek a véleménycikknek a keretein, de fontos megemlíteni, hogy a mai művészettel szemben alapvető elvárás a reflexió és a médiumról való kritikai gondolkodás. Más szóval, a művésznek nemcsak gondolnia kell a tárgyára és a saját műfajára, hanem állítania is kell valamit arról.

De mitől gondolja Hankó Balázs, hogy ez valóban művészet? Schmidt Máriát most nem említem, hiszen ő vélhetően tisztában van azzal, hogy ez az egész katasztrofális, talán politikai megfontolásokból jelent meg a műteremlátogatáson. Hogyan is tudhatná Hankó, mi is az igazi képzőművészet, amikor a Fidesz-kormányok éppen őrült módon zúzták szét az intézményrendszert? Tizenöt év alatt apró darabokra bontották mindazt, ami valaha működött, a csúcsintézményektől egészen az alapfokú oktatásig. A hierarchikus struktúra legmagasabb szintjeitől, mint a Műcsarnok, egészen a középiskolai művészettörténet tanulmányokig terjedt ez a rombolás. Ráadásul mindezt a kortárs művészet világától kezdve az örökségvédelemig terjedő teljes spektrumon végrehajtották.

Az intézményrendszer szerepe rendkívül fontos a művészet világában, ahogy azt Arthur C. Danto "artworld" fogalma is világosan kifejezi. Ez a rendszer nem csupán a művészet definícióját hivatott megadni, hanem a művek és alkotók számára olyan szakmai és szellemi megerősítést biztosít, amely segíti őket abban, hogy a társadalom a művészet szerves részének tekintse őket. A Munkácsy-díj is ennek az intézményrendszernek a része, és ideális esetben fontos megerősítést nyújtana a művészek számára. Azonban ha ennek az elismerésnek a birtokosa akár dilettáns alkotó is lehet, akkor ez az elismerés jelentőségét veszíti. Bár az intézményeken kívül is születhetnek művészeti alkotások, és a művészetben létezik radikális intézménykritika, sőt, a giccs is felhasználható művészeti kifejeződésként, ebben az esetben ismét a legminimalistább elvárásoknál találjuk magunkat. Az értelmezés és a kontextus kulcsfontosságú, hiszen a művészet értéke nem csupán a formájában, hanem annak társadalmi és szellemi hátterében rejlik.

Nálunk azonban egészen más a helyzet. A budai Várban a múlt épületei betonból újraépíthetők, mintha csak egy díszletvárost hoznánk létre, mindezt anélkül, hogy bármiféle reflektálásra lenne szükség. Képzeljük el, hogy az országot lyukas zászlókkal és fából készült Wass Albert szobrokkal szórjuk tele. A műemlékvédelem teljes rendszere könnyedén eltüntethető, hogy a NER-aranyifjak valóra válthassák építészeti vízióikat. Az áhítatos Gábriel arkangyal szobrára a mélygarázs szélén rátalálhat egy ormótlan, felfújt sasmadár, és ezt még "a német megszállás emlékműve" címén is be lehet mutatni. A Magyar Nemzeti Bank önmagát villódzó fényekkel, álló helyzetben robogó arany vicinálissal és ágaskodó, csillogó csodaszarvassal definiálhatja. Augusztus 20-án pedig hivatalos felvonuláson a néhai Televíziós mesék felnőtteknek című sorozat vizuális világát - nem éppen a legjobb módon - megidéző cringe show-t lehet a közönség elé tárni.

Miért is lepődünk meg, amikor a dilettánsokat halmozzák el díjakkal? A Munkácsy-díj idei névlistája már önmagában is a középszer ünnepe, és ennek magyarázata csupán annyi, hogy ez tükrözi a NER esztétikáját. A rendszer elkerülhetetlenül beleütközött a giccsbe, mert ez az egyetlen terület, ahol biztosan érvényesül. Az autonóm művészeti kifejezések gyanúsak a számára, és nem mernek más utakat választani. Mert ami ennél összetettebb, az már az ellenség művészete – hogy egy remek regény címét idézzem, kontextusából kiragadva.

A rendszer a legkevésbé sem tolerálja az olyan művészetet, amely bármiféle kritikát fogalmaz meg, különösen, ha az a társadalmi viszonyokkal vagy politikai kérdésekkel foglalkozik, esetleg radikális vagy szubverzív megközelítést alkalmaz. Nem meglepő tehát, hogy az MNB (most hagyjuk figyelmen kívül, milyen forrásból és hogyan jött létre) műgyűjteménye kizárólag geometrikus absztrakt festményekből áll. Ez a választás nem véletlen, hiszen ezeket a műveket biztonságosnak és elégsemlegesnek ítélték; a társadalmi kritikák keresése pedig szinte lehetetlen belőlük. Pedig még a legegyszerűbb formákban is megbújhatnak mélyebb jelentések és üzenetek.

Nem véletlen, hogy a rendszer zászlaját a valódi művészek már nem szívesen viselik, inkább az opportunisták és dilettánsok maradnak hűségesek hozzá. Az elmúlt másfél évtized leginkább az ő időszakuk volt – ők remélhettek valamit ettől a rezsimtől. De ahogy a források fogynak, és a lehetőségek is egyre szűkülnek, valószínű, hogy ők is más zászlók után fognak kutatni.

Ez a történet nem új keletű. Valamikor 2011-ben kezdődött, amikor Budai Gyula, a Fidesz képviselője, támadást indított a kortárs képzőművészet ellen. Az események akár komikusnak is tűnhettek volna, ahogyan a kormánybiztos, aki az elszámoltathatóság jegyében dolgozott, és a körülötte lévő kormánypárti sajtó megpróbálta diszkreditálni az Universitas Program keretében felújított egyetemi épületeken található kortárs köztéri műalkotásokat. Gúny tárgyává tette a műveket és a művészeket, célja az volt, hogy degradálja és kriminalizálja őket, ezzel gyanúba keverve az alkotói közösséget. De ahelyett, hogy nevetségesnek találnánk ezt a helyzetet, sokkal inkább tanulságosnak kell tekinteni. Előrevetítette, hogy mi vár ránk a jövőben: amit ma tapasztalunk, az nem más, mint a szakmai autonómiák fokozatos eltüntetése, és a nem rendszerkonform művészeti szféra elleni fenyegetések, a szuverenitás védelme és a "családvédelmi" törvények oldaláról érkező nyomás formájában.

Politikusok nem először írnak felül szakmai bizottsági döntéseket, holott a művészeti díjazásba nem kellene és nem is elegáns beleszólniuk. De nálunk teljesen bevett gyakorlat, hogy szakmai javaslatokkal szemben a politika lojális igazgatót hozat egy intézmény élére, szenátusi felterjesztés ellenére egy kekva-elnök mást nevez ki rektornak, szakmai bírálatok ellenére bűnrossz műveket állítanak fel köztereken - unásig sorolhatnánk ezeket a történeteket. Ahol a Nemzeti Kulturális Alap elosztható pénzkeretének feléről a miniszter személyesen rendelkezhet, ott ugyan miről beszélünk még?

A Munkácsy-díj körüli szakmai felháborodás, noha indokolt, valójában már régen esedékes volt. Az a szakmai integritás, amit bárki most vissza szeretne követelni, már legalább egy évtizede nem létezik. A számonkérésnek nincs értelme, hiszen régóta el kellett volna fordulni ettől az egész rendszertől. Az is nehezen érthető, hogy a Munkácsy-díj szakmai bizottságának, amelyet nem lehetett annyira MMA-s művészekkel feltölteni, hogy az ne maradjon szakmai, miért tartott olyan sokáig, amíg reagáltak. Nem akkor léptek fel, amikor a miniszter figyelmen kívül hagyta a javaslataikat, és nem is azon a napon, amikor kiosztották a díjakat; hanem csak akkor, amikor már botrány robbant ki.

Verebes György, az MMA elismert tagja, határozottan hangsúlyozta, hogy "ez a döntés sem politikai, sem személyes, csupán szakmai megfontoláson alapul". Figyelemre méltó, hogy ezt a három dimenziót éles határokkal választja el egymástól, miközben a művészet világában éppen az a lényeg, hogy ezek a szálak elválaszthatatlanul összefonódnak. Itt rejlik a valódi tét.