"A macskahúsnak immár létezik egy legmagasabb ára."

Kitelepítetteket szállító marhavagonok - Forrás: Ipsaic Istituto Pugliese Storia Antifascismo e Italia Contemporanea A történelem sötét árnyai közé tartozik a kitelepítettek szállítására használt marhavagonok képe, amelyek az emberi sorsok tragédiáját hordozzák. Ezen a járművön nem csupán árukat, hanem embereket vittek, akiket a háború viharai sodortak a bizonytalanság tengerébe. Az Ipsaic Istituto Pugliese Storia Antifascismo e Italia Contemporanea forrásaiból merítve, ezen események mélysége és a mögöttük húzódó történetek újraértelmezése segít megérteni a múlt tanulságait.

1915 tavaszán, amikor Olaszország csatlakozott az antant szövetséghez, a háború újabb méreteket öltött, és ennek következtében az Osztrák-Magyar Monarchia határ menti területein élő emberek sorsa drámai fordulatot vett. A hatóságok néhány nap leforgása alatt közel 100 ezer embert telepítettek át a birodalom belső részeibe, hogy csökkentsék a háborúval járó biztonsági kockázatokat. Ezen intézkedés következtében 30-35 ezer olasz és szlovén anyanyelvű osztrák állampolgár került Magyarország területére, ahol hónapokig tartózkodtak. Ezek az emberek sok kihívással néztek szembe az új környezetben. Az eltérő nyelvi és kulturális háttér, valamint a háború okozta feszültségek miatt könnyen célpontokká válhattak a helyi lakosság szemében. A levéltári források és a korabeli sajtó híradásai szerint a kitelepítettek életkörülményei gyakran nehezek voltak: sokan csak ideiglenes szállásokat kaptak, és a megélhetésük biztosítása is komoly problémát jelentett. A helyiek reakciói vegyesek voltak. Egyesek szimpátiával fogadták az újonnan érkezőket, próbálva segíteni nekik a beilleszkedésben, míg mások gyanakvóan tekintettek rájuk, félve a potenciális háborús kockázatoktól. A társadalmi feszültségek és a háború okozta pszichológiai nyomás hozzájárult ahhoz, hogy a kitelepítettek helyzete még bonyolultabbá váljon. Az ő életükről, küzdelmeikről és a közösségbe való beilleszkedésük nehézségeiről szóló történetek a korabeli Magyarország sokszínűségét és a háború következményeinek mélységét hivatottak bemutatni.

1915. május elején több magyar vármegye kapott bizalmas értesítést a Belügyminisztériumtól, hogy olasz kitelepítetteket fognak elhelyezni náluk. Ekkor már biztosan tudható volt, hogy a Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával 1882 óta hármas szövetséget alkotó, ám a világháborúban addig semleges Olaszország, területekért cserébe, cserben hagyva korábbi szövetségeseit, hadba fog lépni az antant oldalán. Az osztrák katonai hatóságok a háborús helyzet miatt, részben a várható hadműveleti zóna civilektől való megtisztítása érdekében, részben pedig a határ menti olasz anyanyelvű népesség árulásától tartva döntöttek a lakosság kitelepítéséről és a hátországba szállításáról. A tömeges evakuálást a május 23-i olasz hadüzenet utáni napokban hajtották végre, a kitelepítettek pedig többnapos vonatút után, május utolsó napjaiban érkeztek meg a Magyarországon számukra kijelölt tartózkodási helyekre.

Mivel az akciót titokban szervezték meg, a helyi lakosságot nem készítették fel a kitelepítettek érkezésére, így sokan nem is tudták, kik, honnan és miért érkeznek. Makóra 1915. május 30-án futott be az evakuáltak első transzportja. Az egyik helyi újság egyfajta csalódottsággal számolt be arról, hogy "[a]z érkező olaszok nem Olaszországból származnak, hanem Tirolból, tehát a monarchia alattvalói, akik nem tehetnek arról, hogy fajtestvéreik, az olasz nemzet, királyukkal együtt, megszegték ígéretüket, és a leggaládabb árulást követték el velünk szemben. Fogadjuk tehát jó szívvel a háború időtartamára közénk telepített olaszokat, hiszen hadvezetőségünk és a kormány éppen ezért internálta őket a színmagyar alföldi városokba, mert az ő vidékük is harctérré vált, és elég fájdalmas számukra, hogy otthonuk és vagyonuk a háború pusztításának áldozatául esik. Itt legalább személyesen védve lehetnek a háború borzalmaitól, és akinek van pénze, az itt költheti el, aki pedig nem, az munkát találhat."

Az érkező kitelepítettek első benyomásai a helyi lakosokban szánalmat keltettek. "Jelenleg az olasz menekültek állnak a figyelem középpontjában, ők lettek a szegénység szimbóluma. A makóiak a rongyos ruháikat és szívszorító nyomorukat nézik, s szívük tele van őszinte sajnálattal. Az elkerülhetetlen összehasonlítás a mi körülményeinkkel azonban elég rosszul sült el számukra. Ilyenkor válik világossá, mennyire gazdag és jólétben élő a mi népünk, milyen tudatosan emberi lények vagyunk, amikor a hontalanok nyomora úgy tűnik, hogy rávilágít a saját helyzetünkre" – írta a Makói Ujság június elsején.

Keszthelyen hasonló érzéseket váltott ki a látványuk: "Szívrepesztő volt látni a sok hajléktalan asszonyt, aggastyánt és rengeteg gyermeket. Hallani az anyák kesergő siránkozását és könyörgését pár kanálnyi tejért, hogy a három napi fárasztó úttól és melegtől kimerült gyermekeiknek - kik úgy sorakoztak, mint az orgonasípok - enyhülést nyújthassanak. A fájdalom könnyeit a hála és boldogság fénye váltotta fel, midőn szomjukat enyhítve megpihentek a kis ártatlan és máris sokat szenvedett gyermekek." A Szegedre érkező "gyermekek öltözete annyira hiányos volt, hogy [...] a rendőrségnek kellett ideiglenesen a legszükségesebb ruhaneműről gondoskodnia".

A túlnyomó többségben asszonyokból, kisgyerekekből és idősekből álló kitelepítettek helyzete valóban szánalomra méltó volt. Többségüknek a magukon lévő ruhákon és kis batyuikon kívül gyakorlatilag semmije sem volt. Az okokat a Vásárhelyi Reggeli Ujság világította meg: "Isztria partvidékén, a hadműveletekhez szükséges területek lakosságának 24 órai időt adtak, hogy felkészüljön az otthona elhagyására. Egy családnak 12 kilónyi podgyászt volt szabad elvinnie, de ebben már benne volt a 2-3 napra való élelem is. A többi vagyonkájuk, ingóságuk ott veszett."

A kitelepítettek között akadtak olyanok is, akiknek csupán két órát adtak a hatóságok, hogy felszálljanak a számukra kijelölt marhavagonokba. Az utazás során, amely több napig tartott, az élelmezésükről sem gondoskodtak, így sokan szó szerint éheztek. Azok voltak a szerencsésebbek, akiknek volt idejük felkészülni a kitelepítésre, hiszen számos jel utalt arra, hogy lakóhelyük hadműveleti területté válik. Voltak, akik előre összecsomagolták a szükséges holmijaikat, így a Szegedre érkező csoportban is akadtak ilyenek. Amikor a vonat végre begördült, először ledobták a sok cókmókot, a falusi élet számtalan tartozékát: az ágyneműt a színes paplannal, majd következett az élelmiszer: liszt, zsír, kenyér. Szegeden a háború idején senki sem fogyasztott olyan fehér cipót, mint amit ők hoztak magukkal. Ezután érkezett a baromfi, burgonya, ruhanemű, játék, és minden egyéb, ami az élethez szükséges volt. A cókmók között kiugráltak a kocsikból a fiatalok, akik segítettek az ölbeli gyermekeknek, sok közülük az álmosságtól sírt. Őket követték az anyák, nénik és aggastyánok, akik néhány baromfival a hónuk alatt érkeztek. Akadtak köztük kalapos kisasszonyok is, elegánsak és valóban intelligensek, akik szintén batyut emeltek. A rovignoi tantestület néhány idős tanítója és bájos tanítónője az igazgatóval együtt érdeklődött a külön szállás iránt, ám hamarosan megértették, hogy öt napig a többiekkel együtt kell maradniuk, egészségügyi vesztegzár alatt.

Akik rendelkeztek némi anyagi forrással, azonnal igyekeztek magánszállásra lecsapni, míg a többség, sajnos, iskolák, raktárak vagy gyárak átalakított tömegszállásain kénytelen megoldani a szállását. Szegeden például a városi szeméttelep közelében, a hírhedt "Rettenetes Bűz-tó" mellett található Saár-féle gyártelep szolgált a menedékül. Egy Délmagyarország tudósítója így számolt be tapasztalatairól: "Az ebédjükkel a szobájuk felé tartó emberek nyomában lépkedek a lakásban. Az ágyakban csupán szalma hever, mellette a keveset magukkal hozott holmijuk. Próbálok találni egy szekrényt vagy egy zugot, ahol a fehérneműiket tárolhatnák, de sajnos, nyoma sincs. Úgy tűnik, még fehérneműjük sincs. A hatalmas, világos teremnek egészséges tisztaságot kellene árasztania, de ehelyett betegségeket szülő piszok lepi el. Nyilvánvaló, hogy napok óta nem szellőztették, pedig ehhez nem kell sok pénz, sőt, még különösebb erőfeszítés sem, csupán egy ember, aki tolerálja a tiszta levegőt. Mivel ilyen nem található közöttük, vajon miért nem akad valaki, akinek lenne ambíciója és kötelessége, hogy – ha másként nem megy – akár kancsúval is rákényszerítse őket a rend és tisztaság megtartására? Legalábbis miattunk, akiknek a közvetlen szomszédságában telepítették le ezeket a nomád erkölcsű, piszkos és tunya embereket."

A lap beszámolója az országban máshol is tapasztalható állapotokat tükrözte vissza. A kitelepítettek számára segély formájában csak a minimális ellátási feltételekről gondoskodott a kormányzat, a helyi hatóságok pedig igyekeztek beleférni az egyébként is csak utólag megtérített költségkeretbe. Az első hetekben a felnőttek után napi 62 fillér, a 8 év alatti gyerekek után ennek fele járt, ebből kellett számukra szállást és étkezést biztosítani. Ebben az időben Szegeden egy kiló kenyér 42-44 fillérbe, egy liter tej 36-48 fillérbe, a sertéshús kilója 3-4,4 koronába, a zsír kilója pedig 6 koronába került.

A kitelepítettek számára járó állami segélyt 1915. június közepétől egységesen 90 fillérre emelték, de ez az összeg alig volt elegendő a megélhetési költségek fedezésére. Ennek következtében sok olyan településen, ahol kezdetben közös főzőhelyen biztosították az élelmezést, felhagytak e gyakorlattal, és készpénzes támogatást kezdtek nyújtani az olaszoknak. Ez azt jelentette, hogy az érintetteknek maguknak kellett gondoskodniuk az élelmiszerről, ami nem volt egyszerű feladat. Sok helyen csak uzsoraáron tudtak élelmiszert beszerezni, ami súlyosbította helyzetüket. Például Makón a 24 fillérre maximalizált tej árát 30-34 fillér között árusították a termelők, ami a kitelepítettek számára még nagyobb terhet jelentett. Az éhezés gyakori jelenség volt a kitelepítettek körében, és sokan kényszerültek koldulásra, bár a hatóságok ezt nem nézték jó szemmel.

A kitelepítettek helyzete nem csupán az elhelyezés és ellátás körüli nehézségekből fakadt. Fokozatosan felszínre kerültek azok a mélyen gyökerező előítéletek és sztereotípiák, amelyekkel a társadalom a hozzájuk való viszonyát alakította. A média is aktívan hozzájárult e torz képek fenntartásához. "Jelenleg ezer ember él a rókusi Sár-féle rongytelepen, közülük ötszáz gyermek, a többiek főként nők és körülbelül száz férfi. A tágas udvar minden zegzugából gyermekek sokasága bukkan elő, mintha a föld mélyéből jönnének. Minden léptünknél újabb kis csapatokkal találkozunk; a kicsik lármáznak, kiabálnak, szaladgálnak, veszekednek és kibékülnek, folytatva a játékot ott, ahol Rovigno görbe utcáin és piszkos udvarain abbahagyták. Az utcák és udvarok emléke itt maradt, de a piszkos emlékeket magukkal hozták, mint valami elengedhetetlen kiegészítőt" – írta róluk a Szegedi Napló tudósítója.

A Sopron vármegyei alispán így fejezte ki elégedetlenségét: "A vármegye területére érkezett tengerparti menekült osztrákok rendkívül tunyák. Csak a kényelmes életre vágynak, és a munkából nem hajlandók részt venni. Egyáltalán nem mutatnak hajlandóságot a dolgozásra. Ez a magatartás a helyi lakosság körében felháborodást kelt." Azonban kevesen figyeltek oda arra, hogy a kitelepítettek milyen körülmények között kaptak szállást, és arra is, hogy a legtöbbjük életkoruk és családi helyzetük miatt nem volt képes aktívan munkát vállalni, hiszen a fiatal anyák gyakran több kisgyerekre is vigyáztak. Persze akadtak, akik önként vállaltak munkát, de olyan esetek is előfordultak, amikor hatósági kényszerítés révén kényszerítették őket munkavégzésre. Szegeden például egy ideig éhbérért dolgoztatták az asszonyokat a kendergyárban, míg Hódmezővásárhelyen mezőgazdasági feladatokat kellett ellátniuk.

A Pesti Napló 1915. július 1-jén egy meglepő hírt közölt, mely szerint Bihar megyében a macskahús árát a hatóságok maximálták. A cikk forrásai szerint a biharkeresztesi járásban internált hatszáz olasz katona nem tudta megszokni a magyar konyha ízvilágát, és a helyi ínycsiklandó ételeket „érintetlenül visszaküldték” az étkezőasztalukra. Mivel a helyi kecskék gyorsan elfogytak, a katonák különös vonzalmat kezdtek érezni a fiatal macskahús iránt, ami drámai áremelkedést eredményezett. Egy macska ára hirtelen 3-4 koronára ugrott, így a hatóságok kénytelenek voltak beavatkozni, és korlátozni a macskahús árát.

A hírt tovább színezte az Egri Ujság, amely már arról írt, hogy a Szilágyságban "az olaszok a mocsarakból és a tavakból kifogják a kígyót, békát, és azt nyersen vagy sütve citrommal, nagy élvezettel fogyasztják el". A lap annak már nem járt utána, vajon honnan szereztek citromot a kitelepített olaszok, ehelyett a cikkíró az élesdi és biharkeresztesi járási főszolgabírók nehéz helyzetén elmélkedett, akik nagy gondban voltak, "hogy a télen, amikor a vizek befagynak és nem lesznek békák és egyéb apró, olaszoknak való vízi csemegék, mivel élelmezzék a különös gusztusú internáltakat". De rögtön rá is talált a megoldásra: "Miután valamivel csak táplálni kell [őket], minden valószínűség szerint nagy arányokban fog fejlődni a macskabehozatal és békaimport. A macskák pedig büszkébben nyávognak, a békák gőgösebben brekegnek, amióta megtudták, hogy hitvány állati sorból ők is beléptek a fogyasztási cikkek táborába és ármegállapításokkal fogják molesztálni a hatóságokat." Mindezt nem valamelyik korabeli vicclap, a Bolond Istók vagy a Borsszem Jankó közölte, hanem Eger 1894 óta megjelenő patinás polgári napilapja, méghozzá a legnagyobb komolysággal.

Pápán a helyi újság ironikus hangvétellel bírálta a "mindig beszédes, derűs, vonzó és kevésbé vonzó, de gyakran nem éppen tiszta asszonyok és lányok" viselkedését. A cikk szerzője úgy véli, hogy "[g]yorsan mozgó szájukról már magyar szavak is hullottak, és valószínű, hogy ha az anyakönyvekbe nem csupán a születés helyét, hanem az azt megelőző események színhelyét is be kellene rögzíteni, akkor a mi olasz hölgyink közül sokan, akik majd az új olaszkák világra jövetelének idején ott tartózkodnak, biztosan Pápa nevét kellene megemlíteniük."

Akadtak olyan lapok is, amelyek érzékeny hangvételben írtak a kitelepítettek sorsáról. Egy siklósi újságíró így fogalmazott: "[A]zt hiszem, ahhoz, hogy valaki ne éhezzen, legalább annyira, hogy ne haljon éhen, és ne kelljen nyirkos helyen vagy elviselhetetlen hőségben aludnia, nem szükséges különösebben mély megértés. Csupán egy kis empátia és a szegény sorsú emberek keserves helyzetének átgondolása elegendő. Gondoljunk csak bele: harcba vonult fiúk mellett még mit vesztettek el – az édes otthont, például. Mi magunk is lehetünk a menekültek, és akkor se kenyeret, se megfelelő helyet nem kapnánk, ahol méltósággal hajthatnánk le a fejünket." De sajnos nem ez volt a jellemző álláspont a korabeli közbeszédben.

A megmaradt források és a kitelepítettek visszaemlékezései alapján világosan kirajzolódik egyfajta homogenizáló előítélet és ellenszenv, amely a közvéleményben gyökerezett. Ez a jelenség részben az olaszokkal kapcsolatos társadalmi sztereotípiákra, részben pedig a politikai diskurzusban gyakran hangoztatott, ellenséges "fajrokonság"-ra épült. A visszaemlékezők tanúsága szerint nem ritkán tapasztalták, hogy az olasz vagy szlovén ajkú kitelepítetteket cigányoknak, tolvajoknak vagy éppen koldusoknak tekintették, ami mélyen beágyazódott a közvélekedésbe.

A cigányokkal való azonosítás azért is kézenfekvő volt, mert a velük kapcsolatos sztereotípiákat - a nincstelenség, a feltűnő, de sokszor szakadt öltözet, a sok gyerek, a kéregetés, a nők csúnya öregedése ("bagózó vén banyák") vagy az erkölcstelenség - általánosítva az olaszokra nézve is érvényesnek tartották. Megítélésüket jól mutatja Skultéty Sándor szegedi főszámvevő 1915. szeptember eleji nyilatkozata: "Mikor idejöttek Szegedre, munkába álltak, de folytonos volt ellenük a panasz, hogy lusták és bármit tesznek is értük, mindig panaszkodnak. Tejbe, vajba fürösztötték őket és mégsem voltak megelégedve soha. A végén aztán kibujt a szeg a zsákból: azért voltak elégedetlenek, mert a munkát nem szerették és megtudták, hogy a segélyt úgyis megkapják. Hamarosan abba is hagytak minden dolgot; a telepre sem mentek vissza. Elszéledtek a városban és most a segélyből élnek. Alig harminc, harminchat dolgozik közülük. A többi kóborol a városban, a Tisza parton és lesi az alkalmat, hol juthat hozzá pár fillér borravalóhoz. Éppen, mint otthon. Vagy pedig alszik, hasra fekve. Utálatos, renyhe, dologtalan nép. És elbizakodott, hangos."

Bár Skultéty valószínűleg nem mondott igazat minden részletben a "tejbe, vajba fürösztött" kitelepítettekről, Tarnay Ivor Csanád vármegyei alispán 1929-es visszaemlékezésében hasonló képet festett róluk: "Ezek a családok rendkívül nyomorúságos körülmények között éltek, és még a legnagyobb szegénységük mellett is el kellett ismerni róluk, hogy lomposak, piszkosak és állandóan civakodnak. A makói lakosság szinte irtózott tőlük, és cigányokkal vonták párhuzamba őket. Senki sem akarta őket befogadni, rettegve őrizték otthonaikat. Az asszonyok közötti állandó perpatvarok csak tovább fokozzák a feszültséget. Számunkra ez egy idegen világ volt, amely már a tisztaság hiánya miatt is éles ellentétben állt a mi értékrendünkkel."

Az olasz határ mentén élők kitelepítése 1915 szeptemberének elején vette kezdetét, amikor Magyarországról az Osztrák-Magyar Monarchia területére szállították őket, hogy menekülttáborokban helyezkedjenek el. Ez a folyamat egészen november elejéig elhúzódott. Az egyik pécsi napilap búcsúzó sorai meglehetősen egyértelműen tükrözték a helyzetet: "A baj az volt, hogy itt tartózkodtak, és noha igyekeztünk megérteni a sorsukat, valahogy mégsem sikerült. Rövid ittlétük alatt sem a kolduló könyörgéseik, sem a tisztaság iránti igényük nem nyerték el a szimpátiánkat. [...] Megkönnyebbülten lélegzünk fel, hogy elhagyják városunkat, és csak annyit mondunk: Hála Istennek..." A Makói Újság szavaival élve: "Örömmel fogadtuk őket, de a távozásuk nem okoz nekünk szomorúságot. Nekik is, nekünk is ez a legjobb megoldás."

Azzal, hogy a kényszerrel kitelepített olasz és szlovén ajkú, olasz határ menti kitelepítettek hogyan élték meg ezt az időszakot, igazából senki sem foglalkozott a kortársak közül. Az érintettek lelkiállapotát jól mutatja egy, a Fejér vármegyei Pátkán elhelyezett isztriai kitelepített által írt, de a magyar hatóságok által elkobzott levél, amelynek szerzője így könyörgött a címzett hozzátartozójának: "Tégy valamit, hogy innen eljuthassunk, [mert] ha a telet itt kell töltenünk, meg fogunk fagyni. Napról napra rosszabb a sorsunk. Olyan kimerültek vagyunk, hogy jobb lenne a háborúban lenni, mint itt."

A telet azonban a kitelepítettek már nem itt töltötték, de a későbbi visszaemlékezések szerint a zsúfolt ausztriai menekülttábori viszonyok, különösen a 20-30 ezer főt befogadó stájerországi Wagna bei Leibnitz-i, ahová a Magyarországról elszállított olaszok és szlovénok többségét vitték, még annál is rosszabbak voltak, mint amit itt tapasztaltak.