A híres bemondónő lánya nosztalgiázik Takács Marikáról.
Középiskolás éveit élte, amikor másfél év leforgása alatt mindkét szülőjét elvesztette.
Nemrégiben volt az édesanyja halálának és édesapja születésének az évfordulója. Budapesten, a Szent István park 4. szám alatt, a ház falán emléktábla hirdeti: itt élt a két ismert ember. Takács Marika az 50-es, 60-as, 70-es évek népszerű televíziósa volt, az ország egyik első bemondónője, a nézők rajongásig szerették. Úton-útfélen megszólították, beszélgettek vele. "Anyu ezt szívesen tette, mert szerette az embereket. Édesapám inkább színházi körökben volt elismert és népszerű, így az ő irányából efféle utcai rajongásnak nem voltunk kitéve, legfeljebb az újlipótvárosi MTK-s szurkolótársaival váltott néhány szót út közben" - mondja Annamari.
Késői gyermek volt, édesanyja 42, édesapja pedig 52 éves volt, amikor megszületett. Rövid, de annál értékesebb időt tölthetett el hármasban a szüleivel. "Amilyen családi mintákat és helyzeteket látok magam körül, úgy érzem, hogy a kevés együtt töltött idő alatt is többet kaptam tőlük, mint sokan, akik hosszabb közös utat jártak be, de az folytonos harcról szólt. A korai veszteség ellenére hálás vagyok az életnek és persze nekik. Szép közös nyaralások, mély beszélgetések, kulturális élmények és rengeteg nevetés gazdagította a napjaimat. Anyukám gyakran vitt magával a tévéstúdióba, míg apu a színházban nem igazán engedett be, hiszen a Thália igazgatójaként és rendezőjeként nem voltak gyerekelőadások. Gyerekként nem igazán foglalkoztam azzal, hogy a szüleim híresek, csak az iskolában vagy más helyeken tapasztaltam, hogy a nevem hallatán sokan felkapták a fejüket, és azonnal rákérdeztek: „Csak nem?!”. De igen, válaszoltam. Emlékszem, mennyire kényelmetlenül éreztem magam, amikor kértem az általános iskolai tanárnőmet, hogy ha lehet, ne javítsa ki 'kivételezésből' a nyelvtani dolgozataimat a jobb eredményért. Ugyanúgy, mint bárki másnak, nekem is járt a rossz jegy, ha hibázom."
Tizenhat éves volt, amikor édesanyja eltávozott az élők sorából, és tizennyolc, amikor másfél évvel később édesapja is követte őt. Már majd' harminc éve, hogy ez a fájdalmas időszak elkezdődött, és azóta egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy ne gondolna rájuk. "A Színművészeti Főiskolán, Vitray Tamás és Horváth Ádám televíziós osztályában szereztem diplomát, és a vizsgafilmem címe Nevetés és felejtés volt. Ezt az alkotást édesanyám emlékére készítettem. Kezdetben azonban komolyzenei karrierre vágytam; a Bartók Béla Konzervatóriumban zongora, szolfézs-zeneelmélet és karvezetés szakon tanultam. Édesanyám a televíziótól, édesapám pedig a színháztól akarta távol tartani, így a zenei pálya tűnt a legjobb választásnak számomra. Azóta sem bántam meg ezt az utat, hiszen rengeteget köszönhetek a zenei múltamnak. Végül azonban az újságírás felé terelődött az irányom."
Amikor elmentek a szülei, középiskolásként magára maradt. "Az elvesztésük feldolgozhatatlan tragédia, de szerencsére mindig voltak, akik fogták a kezem. A mai napig ezek az emberek jelentik számomra a biztonságot és a családot. Azt gondolom, mindenkinek megvan a saját szenvedéstörténete, tragédiája, nem kell ebben (sem) versenyezni másokkal. Naponta gondolok rájuk, magamban ápolom az emléküket. Minden helyzetben elképzelem, mit gondolnának, mondanának, mi lenne a véleményük. Akár az ország helyzetéről, az életemről is, és arról, ahol most tartok."
