A "káosz világbirodalom" fogalma izgalmas és provokatív nézőpontokat kínál, amelyek bár népszerűek, de egyben vitákat is generálnak. Ez a világnézet a rend és a struktúra hiányát ünnepli, helyette a káoszban rejlő lehetőségekre és kreativitásra helyezi a

Először is, szeretném kérni az olvasó türelmét a cím váratlan mivolta miatt. Engedjék meg, hogy kifejtsem, miért merülök el a káosz és a világnézetek témájában. Valóban, a világ mintha fejetlenségben, zűrzavarban vagy kapkodásban leledzne. Sokan ezt a benyomást keltik, és nem alaptalanul.

Egyetértek Giuseppe De Ruvóval (L'impero del caos o del principio di ragion insufficiente; Limes, 2025/1.), amikor mélyrehatóan elemzi a jelenlegi geopolitikai átalakulást, amely a világban az egyetemesség és az egyeduralom végének újabb jeleit mutatja. Akármiről is legyen szó, látszólag senki sem képes kézben tartani ezt a "káosz világbirodalmát". Érdekes módon, ezzel párhuzamosan különféle szokatlan világnézetek is egyre inkább teret nyernek. Ezeket a jelenségeket szeretném alaposabban megvizsgálni az alábbiakban.

A káosz fogalma nem csupán egy állandó, mozdulatlan állapotot jelent. Valójában minden egyes pillanatban folyamatosan átalakul, legyen szó akár távoli, akár közeli eseményekről. Ha nemzetközi perspektívából nézünk, elegendő csupán Palesztina, Szudán, Ukrajna vagy Mianmar (Burmára) példáját említeni. De talán nem tévedek, ha utalok a világ nagyhatalmainak folytonos, ingadozó kapcsolataira, a multinacionális vállalatok sokszínű és gyakran ellentmondásos terveire, vagy a különböző világnézetek hullámzó népszerűségére. A nemzetközi tárgyalások gyakran elhúzódnak, és a bennük elért eredmények ritkán bizonyulnak tartósnak. Mi áll mindennek a hátterében? Észrevettem néhány figyelemre méltó jelenséget.

Egyrészt, a globális hatalmi játszmák színpadán egyik geopolitikai szereplő sem képes már uralni a kaotikus bonyodalmakat. Sőt, kénytelenek szembenézni a külvilág egyre fokozódó, rendezetlen nyomásával, amely politikai és ideológiai, valamint éghajlati és környezeti aspektusokat egyaránt magában foglal. Vannak, akik ezt a helyzetet pozitívan értékelik, és én is közéjük tartozom. Másrészt, ebből következően a valódi önállóság illúziója is fokozatosan eltűnik. Így a jövőbeli előrejelzések egyre bizonytalanabbá és szinte lehetetlenné válnak a folyamatosan változó világunkban. Végül, a domináló politikai és gazdasági elit elbizonytalanodik, mivel korábbi meggyőződéseik és elképzeléseik mára elavultnak tűnnek, ahogyan azt Perry Anderson is megfogalmazta (Idées-forces, New Left Review 151, 2025).

És ekkor születnek a történelmileg - már az ókori görög politikában is (lásd Platónt, Arisztophanészt vagy Arisztotelészt) - jól kipróbált, vadabbnál vadabb eszmei próbálkozások, amelyek tovább növelik az emberiség bizonytalanságát. Gyakran nem csak jobboldali és szélsőjobboldali pártok vagy mozgalmak gerjesztik a haragot, amelyet a növekvő jövedelmi- és vagyoni egyenlőtlenségek, az oktatási/egészségügyi elégtelenségek, vagy a tömeges külföldre vándorlások okoznak. Ha jól látom és hallom, ma már kevésbé szerepelnek a nyilvános vitákban, fecsegésekben az olyan elképzelt és feltételezésekre alapozott elcsépelt tanok, mint a neoliberalizmus vagy a neokonzervativizmus. Manapság mintha inkább olyan átfogó világnézetek terjednének, amelyek az egyes embert sarokba szorítják, az egyedüllétét növelik, ugyanakkor birka módjára tömegesen és céltalanul nyájba terelik.

A káosz világában az emberek gondolkodása egyre inkább kuszává válik. A hagyományos "nagy elbeszélések" – mint a hit, haza, család, haladás, észszerűség, hatékony tőkésgazdaság, társadalmi összetartás, és a művészetek – már nem nyújtanak támaszt, hiszen ezek önálló, merev kijelentésekre épülnek. Kérdések nélkül pedig nincsenek válaszok, így a diskurzus is elhal. Ez a jelenség érinti a reménytelen és gyorsan eltűnő tüntetések sorsát is, amelyek bár alapos előkészületekkel indulnak, végül csupán illúzióként tűnnek el. A társadalom sokszínűségéhez és a különböző földrajzi kontextusokhoz igazodva, három divatos, de múló világnézetet emelnék ki: a nihilizmust és annak ellentétét, a hedonizmust, valamint a libertarianizmust és anarchizmust. Számos szótár és enciklopédia átböngészése után sokféle értelmezésre bukkantam, és ezekből a következő megállapításokat tudtam levonni.

A ma tapasztalható anarchizmus az egyén teljes szabadságára hivatkozik: "hagyjanak békében engem"; "mert ezt én megérdemlem"; "azt csinálok, amit akarok"; "milyen jogon kifogásolják az embert". Idősödő feleségemet egy-két évvel ezelőtt a metróból kilépve valaki meglökte. Ezt ő rossz néven vette, mire a finom, úri kinézetű hölgy odavágta neki: "én nagyon sietek". Az egyéni akarat elsőbbsége érvényesül, együtt a jogosultságérzéssel. Csupán a szabad, minden kötöttség nélküli, csak az egyén által választott együttműködés létezhet. Az anarchizmus elutasítja az államot, minden felsőbbséget és minden társadalmi kötelezettséget. A másiknak, a közösségnek a léte és szabadsága nem téma.

Amikor a nihilizmusra gondolunk, gyakran felbukkananak a jól ismert mondások: "nem hiszek semmiben, senkinek"; "már semmi sem érdekel"; "hiába próbálkozunk, úgysem érünk el semmit." Ekkor az undor és az elveszettség érzése uralkodik el rajtunk, különösen a hónap végén, amikor anyagilag is nehezen állunk. Ez a nézőpont azt sugallja, hogy nincsenek létező, mindenek felett álló értékek, hogy nincs olyan érv, amely megalapozná az erkölcsi vagy politikai normákat, sőt, a létezés értelme is kérdésessé válik. A hagyományos értékek, hiedelmek és vallások csupán üres szavak, hasztalan próbálkozások. Az elkötelezettség vagy a küldetés keresése értelmetlen, hiszen a cselekvés, akár egyedül, akár közösen, indokolatlanul tűnik.

A nihilizmus egyik ellentétele a hedonizmus. Az "itt és most" egyetemes fogyasztás - a szó igen tág értelmében - észrevehető a vásárlásban, az étkezésben, a közlekedésben, az életmódban. Az élet értelmet a rögtöni élvezetekben, az azonnali fogyasztásban és örömökben lelhetjük meg. Sok esetben a fogyasztáshoz való jog követelése mindennapos, aminek hiányában elkeseredés is létrejöhet. A Covid-járvány időszakában a nyaralás hiányának jogveszteségként való megélése akár kezdődő idegösszeomláshoz is vezethetett. Ugyancsak elég a bevásárlóközpontokban sétálni és a vásárlók tömegét érzékelni, vagy saját magunkat is megfigyelni, ahogy sodródunk, s némelykor olyan dolgokat is megveszünk, még a kevés a pénzünkből is, amikre nincs mindig szükségünk. Senki más nem érdekes: a másik vásárló vagy az ott sétáló. Hasonló gondolkodással találkozunk vagyontárgyak megszerzése esetében is.

A libertarianizmus a klasszikus liberalizmus egyfajta eltérő irányzata. E filozófia szerint az egyén számára az ÉN a legfőbb és egyedüli biztos valóság. Csak a saját érdekeink, érzelmeink és akaratunk számítanak igazán. Minden, ami az állam, a vallás vagy más intézmények formájában létezik, csupán emberi konstrukció, amelyet különböző közösségek hoznak létre mesterségesen. Gazdasági szempontból a XIX. századi liberális gondolkodók által megálmodott piac - ha valóban létezik - az egyetlen érvényes keret, ahol az egyén kizárólagos érdekei érvényesülhetnek a kereslet és kínálat játékában. Ezt a nézetet képviselték a magyar társadalomnak is az 1970-80-as években, amikor a tőkés gazdaságot "piacgazdaság" néven próbálták népszerűsíteni. A közösség és az összefogás fogalma itt nem létezik (ahogy azt Thatcher asszony sem ismerhette meg, és most már késő is, hiszen elhunyt), hiszen a mai Washington és Brüsszel példái is mutatják, hogy az együttérzés és a közösségi felelősségvállalás háttérbe szorult.

Mintha napjaink "káosz világbirodalmában" a XVIII. századi felvilágosodásból született és a nagy francia forradalomban meghirdetett hármas jelszó - szabadság, egyenlőség, testvériség - elvesztené érvényességét. Talán jó volna őket felébreszteni Csipkerózsika álmukból, eltűnődve: vajon kiknek az érdeke, kiknek hasznos ez az álom, és az ébresztés késleltetése? Vajon a politikai rendszerváltozásban reménykedők haladó szárnyának nem lenne-e szintén hasznos ezen eltöprengeni ? Vajon olvasóimnak, de saját magamnak is, nincs-e szükségszerűen itt az ideje rájönnünk, hogy "SZABAD gondolkoznunk"!?