"A Jóisten nem a tökéletességre alapoz" – ahogyan a pannonhalmi bencések is mondják, az emberi és keresztény lét lényegéhez hozzátartozik a sebezhetőség.

A nyolcszáz éves pannonhalmi Szent Márton-bazilika emlékévét a bencés szerzetesek és a velük együtt lélegző közösség méltó módon ünnepelték. Az esemény során a múltra és a jövőre vonatkozó felelősségvállalás, a föld és ég kapcsolatának mélysége, valamint a hitelesség és bizalom fontossága került a középpontba. Erről beszélgettünk Dejcsics Konrád bencés szerzetessel, a Pannonhalmi Főapátság kulturális igazgatójával, aki szellemi örökségünkről és a közösség jövőjéről osztotta meg gondolatait.

Európában találhatóak nyolcszáz évesnél idősebb bazilikák?

A jáki, a zsámbéki és a lébényi templomok, valamint a nemrégiben felújított párizsi Notre-Dame is egy időben születtek a pannonhalmi bazilikával. Azonban a mi bazilikánk három ok miatt valóban páratlan. Először is, Magyarország területén sem méretében, sem pedig kulturális értékében nem találunk hozzá fogható építményt. Másodszor, különlegessége abban rejlik, hogy ez a templom valóban Szent István korabeli alapokra épült, és későbbi építtetője a hagyományt kortárs módon elevenítette meg. Harmadszor pedig, az a szerzetesközösség, amely létrehozta és megőrizte ezt a monumentális építményt, a mai napig is a bazilika körül él. Ezen személyes és közösségi imádságos folytonosság rendkívüli értéket képvisel, és különleges kapcsolatot teremt a múlt és a jelen között.

Egy olyan világban élünk, ahol a folyamatos változás és az újdonságok ünneplése a mindennapjaink része. De vajon korszerű-e, ha valami, ami kőből készült, képes megmaradni nyolcszáz éven át? A hulladék- és eldobható kultúra uralkodása mellett mit kezdhetünk egy közel ezeréves gótikus bazilikával? Talán éppen ennek a monumentális építménynek az állóképessége emlékeztet minket arra, hogy léteznek olyan értékek, amelyek túlmutatnak a pillanatnyi divaton. Az örökségünk, a múltunk e kövei nem csupán egy helyet foglalnak el a térben, hanem tanúi is egy másik időszaknak, amelyben a tartósság és az időtállóság nem csupán szavak voltak, hanem alapelvek. Mennyire fontos tehát, hogy a mai világban is értékeljük és megőrizzük azokat a műveket, melyek képesek híd szerepet betölteni a múlt és a jövő között?

A templomot őrző szerzetesek közössége mindig is egy ellenkulturális erőként fog megjelenni. Már a XIII. századi bazilika letisztult formavilága és ritmusos arányai is párbeszédet folytatnak a mai ember letisztultság iránti vágyával. Az ember és az épület közötti kapcsolat ma is mély spirituális visszhangot kelt. A látogatók a csend, a megérintettség és a fény jelenlétét tapasztalják meg. Finoman végigsimítják a köveket, leülnek a padokba, és szembenéznek a beáramló fénnyel. Ezt a különleges hatást együtt teremtik meg a XIII. századi rózsaablak és a XXI. századi, áttetszően vékonyra vágott ónix kő harmonikus összhangja.

Ez az a személy, aki a falra ragasztott banánt is komoly művészi kifejezésnek tartja?

A kettő hordoz is hasonló üzenetet. A falra szigszalagozott banán a "mindent meg tudok oldani" illúziójával szembesít, azt leplezi le. A templom ugyanígy arra figyelmeztet, hogy az ember nem képes mindenre, hogy nem érhető fel minden ésszel és akarattal.

Ebben a nyolcszáz éves templomban az idő máshogyan működik. Nyolcszáz évnyi távlatban azt gondolni, hogy az ember bárminek az alapja, illúzió, amely lelepleződik.

A pannonhalmi szerzetesközösség története annyira kiszámíthatatlan! Százévente, mintha egy ördögi körbe került volna, mindig újra és újra feloszlatták. Az, hogy templomunk megőrizte szépségét és állapotát, túl van az emberi tervezés határain. A monostor sajátos időfelfogása azt tanítja, hogy része vagyok a folyamatoknak; hozzájárulok, formálom és fejlesztem a képességeimet. Ezért imádkozunk minden nap a gimnázium falai között. De mindez csak illúzió, ha magamat sarokkőként tekintek. Különleges szerepem van, de a közösség ereje mindannyiunk együttműködésében rejlik.

Pannonhalma egyfajta sarokkőként funkcionál a magyar államiság történetében. Az ország iránti felelősségvállalás érzése már az emlékév kezdetén is kifejeződött, és a végén is hangsúlyos volt. Mindkét köztársasági elnök, aki ellátogatott ide, különösen kiemelte a pannonhalmi bencés közösség elhivatottságát e fontos küldetés iránt.

Szent István feladata az volt, hogy a kiváltságokkal felvértezett pannonhalmi közösség számára megadja a küldetést: ezen a szent helyen imádkozzanak a "pro stabilitate regni nostri", azaz országunk stabilitásáért és fennmaradásáért, valamint az uralkodó lelki üdvösségéért. Ezen imádság célja, hogy az általa létrehozott államszervezet, a keresztény Magyarország, hosszú távon megmaradjon. Ennek a közösségnek a története szorosan összefonódik Magyarország történetével, mind a nehéz időszakokkal, mind pedig a boldog pillanatokkal. Minden nap fohászkodunk hazánkért, és most már tudatosan, a napközi imaórában a hozzánk érkező vendégeket is bevonjuk ezekbe az imádságokba. Hétfőn a szenvedőkért, a visszaélések áldozataiért, a hajléktalanokért és a szegényekért emeljük fel a szavainkat. Keddenként hazánk vezetőiért és a politikai szereplőkért imádkozunk, akiknek feladata, hogy jó példával szolgáljanak az együttélés terén. De emlékezünk hazánk művészeire, sportolóira, valamint a betegek, haldoklók, orvosok, ápolók és pszichológusok sorsára is. Ez a heti imádságok ritmusának kialakítása valójában hazánk problémáinak egyfajta lebontását jelenti.

Ez egyfajta hazaszeretet, hűség a közösséghez.

A pannonhalmi szerzetesközösség egy olyan időszakban alakult, amikor a hazaszeretet fogalma még nem volt jelen. A történelem Ura majd megítéli, hogy mennyire voltunk hűségesek eredeti célkitűzéseinkhez, és hogy valóban felelősséget vállaltunk-e a helyért és a közösségért, amelynek részei vagyunk. Számomra a hazaszeretet éppen ezt jelenti: elköteleződni a saját környezetünk és közösségünk iránt.

Fontosabb, hogy a szerzetesközösség nem csupán értékek bemutatására törekszik, hanem arra, hogy a Krisztus-központúságot képviselje. Az egyházban és a társadalomban tapasztalható legnagyobb értékválság valójában a Krisztus-központúság válsága.

Egy keresztény ember számára elengedhetetlen, hogy mélyen felfedezze és értelmezze saját identitását; ezt nem szabad félvállról venni, és nem lehet megállni a felszínes értékeknél. A hit, különösen a Krisztusba vetett hit, nem csupán egy átmeneti állapot, hanem egy életre szóló elköteleződés, amely képes gyökeresen átalakítani az életünket. Mindenki erre a meghívásra válaszol. Szent Benedek regulájában felvetett alapvető kérdés, hogy valóban Istent keresed-e, arra ösztönöz, hogy mélyebb kapcsolatra törekedjünk a Teremtőnkkel. Így nem csupán a szerzetesség válik radikálissá, hanem magának a kereszténységnek a lényegi tartalma is. A Krisztusban való hit mind a szerzetesközösség, mind a világi keresztények számára a létezésük fundamentumát képezi, és ez az alapvető kapcsolat ad értelmet az életünknek.

Ennek fényében nem túl eredményes a kereszténység jelenléte a világban, ha jól értelek.

Ferenc pápa szavaival élve, a gerendáról és a szálkáról szóló evangéliumi üzenet egy fontos tanulságot hordoz: az emberi ítélkezés és Isten ítélete között óriási különbség rejlik, amely az irgalom mibenlétében nyilvánul meg. Isten megítélése tele van szeretetteljes irgalommal. A XXI. században, amikor a szeretet témája kerül terítékre, érdemes két alapvető dimenzióját kiemelni: az irgalmat és a compassiót, vagyis az együtt-szenvedést. Ezek a fogalmak az Isten szeretetének olyan aspektusai, amelyekre mélyen vágynak az emberek. Irgalomra és empátiára van szükségünk, hogy megértsük egymást és támogassuk a szenvedőket.

Hogyan valósítható meg ez az együttérző szeretet egy hegy csúcsán, amely bár összekapcsolja az eget és a földet, mégis egy kicsit a földi világ fölé emelkedik?

A kérdés, amelyet gyakran felvetünk, Sylvia Walter svájci szerzetesnő költeménye nyomán, az, hogy ki várná azokat, akik elhagyva otthonukat, hozzánk érkeznek, hogy megtalálják a saját helyüket. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemondjunk arról, hogy Isten üzenetét a körülöttünk élő emberek nyelvére ültessük át, hiszen végső soron nekik szolgálunk. Otthon lenni egy helyen, miközben várjuk az Úr eljövetelét és azokat, akik velünk szeretnének találkozni, szintén egy hivatás, amely értelmet ad a mindennapoknak. Hálásak lehetünk, hogy ez a hivatás ma sokakat inspirál arra, hogy elhagyják saját otthonukat, és elzarándokoljanak a monostorba. Itt, a közösség csendjében, spiritualitásában és munkájában olyan erőt meríthetnek, amely segíti őket abban, hogy fölfelé tekintsenek. Az emberekben élő bizalom a monostor iránt rendkívüli érték, amely megtisztel minket. Különösen megrendítő, hogy a szülők és családok a legféltettebb kincsüket, gyermekeiket rábízzák a kolostori iskolára. Ez a bizalom nemcsak felelősséget ró ránk, hanem visszahat ránk, és formálja a közösségünket. A bencés gimnázium megújulása, a stratégiai munkánk, valamint a gyermekvédelmi elköteleződésünk mind arra a bizalomra építkezik, amelyet a szülők adnak nekünk. Célunk, hogy felelősségteljes és hiteles választ adjunk erre a bizalomra, és ezáltal segítsük a fiatalokat abban, hogy biztonságos és szeretetteljes környezetben fejlődhessenek.

A bizalom az irgalom kapuja, illetőleg az irgalom az a bizalom bejárata.

Szent Benedek tanítása szerint, amikor egy érkező kopogtat az ajtón, a kapusnak azonnal válaszolnia kell: "Hála legyen Istennek!" Ezt követően kell oda mennie, hogy kiderítse, ki áll a kapu mögött. Ez a gesztus a bizalom kifejezése, amely a monostor szellemiségét tükrözi. Mi, szerzetesek, arra vagyunk hivatva, hogy minden érkezőben Isten jelenlétét fedezzük fel, függetlenül attól, hogy ki ő. Talán csalódást okoz a találkozás, vagy kiderül, hogy nem passzolunk össze, de bármilyen sors is vezesse ide az embert, mindig hálát kell adnunk Istennek érte.

A bizalom valóban képes sérülékennyé tenni minket. Amikor megnyitjuk a szívünket és bizalmat szavazunk másoknak, egy olyan sebezhetőséget vállalunk magunkra, amely lehetőséget ad arra, hogy mások könnyen bántsanak vagy csalódást okozzanak. Ugyanakkor ez a bizalom lehet a legszebb és legértékesebb kapcsolataink alapja is. A sérülékenység nemcsak gyengeség, hanem egyben a bátorság jele is – hiszen ahhoz, hogy igazán kapcsolódjunk másokhoz, néha kockázatot kell vállalnunk. Tehát a bizalom paradox módon egyszerre adhat erőt és tehet sebezhetővé.

Szent Benedek monostorát az érkező vendégek háromszor pusztították el. Jézus Krisztus élete és működése az Istenbe vetett bizalom mentén halálosan kudarcra volt ítélve. Ez nem azt jelenti, hogy ezt kell keresni, de azt tudnunk kell, hogy a szolgának nem lesz jobb sora mesterénél. Embernek lenni és kereszténynek lenni sebezhetőséget jelent, de ha belegyökerezünk az életbe, a minket körülvevő világba, akkor otthon is leszünk benne. "Ebben a világban élnek, de nem ebből a világból valók." Jézus Krisztus misztériuma, az igazság nem ragadható meg egyetlen egy fogalommal. Ő valóságos Isten és valóságos ember. Ez a katolikus "és". Hitünk középpontjában ilyen kibékíthetetlen ellentétek állnak. Jézus Krisztus meghalt, és feltámadt.

Nagy értéknek tartom, ahogyan a fiatalok a bizalommal és a változásra való nyitottsággal élnek. Ezt talán el is lehet tanulni, vagy újra fel lehet saját magunkban is fedezni.

Amikor Szent Benedek megfogalmazza, hogy a monostor az Úr szolgálatának iskolája, e mögött két fontos gondolat rejlik: egyrészt a bizalom, mint a tanulás kiindulópontja, másrészt pedig a hibázás lehetősége, amely elengedhetetlen a fejlődéshez.

De azért egy bazilika mindenképpen ragyogjon a tökéletességtől!

A pannonhalmi bazilika első építő céhe olyan súlyos tévedést vétett, hogy végül két másik céget kellett bevonni a munkálatokba, hogy orvosolják azt a hibát, amelyet az első, rendkívül precíz és igényes építészek csapata elkövetett. Az azonban biztos, hogy a Jóisten nem a tökéletességre törekszik, különben komoly gondban lennénk.