A hadvezér pápa és a leggyorsabb konklávé története egy olyan különleges esemény, amely nem csupán vallási, hanem politikai szempontból is jelentőséggel bír. Képzelj el egy helyzetet, ahol a katolikus egyház vezetésének megválasztására sürgősen szükség va

Az utóbbi napok a pápaválasztás izgalmaival teltek, hiszen világszerte milliók figyelték a Vatikán Sixtus-kápolnájában összegyűlt bíborosi kollégium döntését, amely a római katolikus egyház vezetőjét hivatott megválasztani. Csütörtök este a Szent Péter téren összegyűlt hívek tanúi lehettek a Sixtus-kápolna kéményéből felszálló fehér füstnek, amely azt jelezte, hogy a konklávé második napján a 133 bíboros közül valaki elérte a szükséges kétharmados szavazati arányt. Nem sokkal később pedig nyilvánosságra került, hogy a 267. pápa Robert Francis Prevost, az amerikai bíboros és Chicago püspöke lett, aki a XIV. Leó nevet választotta.

Ezúttal sikerült meglehetősen gyors döntést hozni, hiszen a konklávé mindössze két napig tartott. Bár talán nem teljesen ideillő a hasonlat, kérlek, nézzetek el nekem, mint laikusnak és kívülállónak, hogy a fehér füst megjelenése a rövid konklávé után egykori edzőmet juttatta eszembe. Ő mindig a stopperórájával a kezében figyelte a sprinttel kapcsolatos teljesítményünket, és gyakran megjegyezte, hogy „gyors voltál, fiam, de mindig van lehetőség a fejlődésre.” Valóban, a mostani döntés gyorsnak mondható, de a pápaság történetében akadt egy még ennél is gyorsabb és látványosabb választási esemény.

A legrövidebb konklávéra 1503-ban került sor, egy rendkívül zűrzavaros történelmi időszak kellős közepén, és ez az esemény sok szempontból mérföldkőnek számított a pápaság és Európa történetében. A történet középpontjában Giovani della Rovere bíboros áll, akit mindössze kilenc óra alatt választottak pápává, így II. Julius (Gyula) néven, a 216. pápaként lépett be a történelembe. E bevonulás nem csupán a gyors konklávé miatt vált emlékezetessé, hanem a pontifikátusa alatt végrehajtott intézkedések és történések összessége révén is. Kortársai egyöntetűen úgy vélték, hogy Gyula inkább világi vezető volt, mintsem egyházi személyiség, ám diplomáciai és katonai tudását hatékonyan a pápai állam érdekében kamatoztatta. Tízéves uralkodása alatt jelentős területeket szerzett meg, amelyek nemcsak politikai, hanem gazdasági szempontból is fontosak voltak. E periódus azonban nem csupán a terjeszkedés miatt maradt fenn a történelem lapjain, hanem azért is, mert Gyula volt talán az a reneszánsz kori pápa, aki különféle stratégiákkal sikeresen egyensúlyozott az olasz városállamok, különösen a Velencei Köztársaság, Franciaország, Spanyolország és a Német-Római Birodalom, valamint a pápai állam ambíciói között. Gyula hadvezérként a csatatereken is kiemelkedett, páncélt öltve vezette seregeit, de politikai és diplomáciai csatározások során is ügyesen lavírozott a kor jelentős uralkodói között. Szövetségeket épített és bontott, és a kortárs krónikák tanúsága szerint páratlan szónoki tehetséggel és meggyőző erővel rendelkezett. Politikai éleslátásának köszönhetően gyorsan képes volt a saját javára fordítani olyan helyzeteket is, amelyek elsőre hátrányosnak tűntek. Nem meglepő tehát, hogy hatalomvágya határtalan volt; bármilyen eszközt felhasznált a hatalom megszerzésére és megőrzésére.

A szóban forgó kilencórás konklávé is egyébként azért sikerülhetett ilyen jól, mert Gyula a legváltozatosabb eszközöket vetette be annak érdekében, hogy a bíborosokat a maga oldalára állítsa. A teljes képhez hozzátartozik, hogy volt ideje stratégiákat kidolgozni, mivel az 1492-es pápaválasztáson is megmérettette magát, de akkor nem más ütötte ki a nyeregből, mint Rodrigo Borgia, aki aztán VI. Sándor néven lett pápa. Amikor a Borgiákról van szó, enyhén szólva nem a legpozitívabb kontextusban maradt fent a nevük a történelemben, viszont VI. Sándor halála után Itália leggátlástalanabb nemesi családjának is leáldozott. Aki pedig végleg félreállította őket az útból, nem más volt, mint II. Gyula pápa, de előtte még elérte azt a bravúrt, hogy az ősi ellenség Borgia-család képviselőjét is sikerült a maga oldalára állítania a pápaválasztást megelőzően. Ezt követően viszont nem volt pardon, Gyula nem felejtette el az egy évtizeddel korábbi megaláztatást, és az azt követő önkéntes száműzetést, így egyik első intézkedése az volt, hogy a Borgiákat eltávolította Rómából, a birtokaikat elkobozta és megtiltotta, hogy a nevüket kiejtsék bármilyen kontextusban.

A konklávé eseményei kapcsán érdekes megfigyelni, hogy Giuliano della Rovere bíboros miért tudott ilyen gyorsan és figyelemfelkeltően diadalmaskodni. VI. Sándor halála után a bíborosi testület belső viszályai miatt meggyengült, és képtelen volt egyetérteni az új pápa kinevezésében. Így végül a már idős és beteg Piccolomini bíborosra esett a választás, aki III. Piusz néven mindössze 26 napig viselhette a tiarát. Ezt az időszakot a későbbi II. Gyula rendkívül ügyesen kihasználta, hiszen fenyegetésekkel, zsarolással és anyagi juttatásokkal próbálta megnyerni a bíborosokat a maga ügyének. Továbbá, az előző pápaválasztás óta eltelt rövid időszak miatt a bíborosi kollégium tagjai még Róma falain belül tartózkodtak, amikor az új konklávé elkezdődött, így minden adott volt egy gyors döntéshez. 1503. november első napján reggel, mindössze néhány órás megbeszélés után, két ellenszavazattal della Rovere került ki győztesen. Más konklávékkal ellentétben itt a hatékonyságra, a precíz stratégiai tervezésre és a ravaszságra helyezték a hangsúlyt. Ez az eseménysorozat egyértelműen azt az üzenetet közvetíti, hogy a jelentős történelmi változások nem mindig a hosszú, elnyúló folyamatok eredményeként jönnek létre.

II. Gyula pápává választása egy új fejezetet nyitott a pápaság történetében, ahol a spirituális ügyek háttérbe szorultak, és helyüket átfogó katonai hadjáratok foglalták el. E kezdeményezések révén az új pápa megszilárdította Itália függetlenségét, miközben a pápai állam területei soha nem látott mértékben gyarapodtak. Ennek következtében a pápaság a reneszánsz Európa egyik legmeghatározóbb politikai tényezőjévé vált. Politikai és hadvezéri ambíciói mellett II. Gyula nevéhez fűződik számos jelentős egyházi reform is. Bár nem sikerült teljes körű megújítást végrehajtania a katolikus egyházban, összehívta az V. lateráni egyetemes zsinatot, amelyre elődei nem kerítettek sort. Ő indította el a pápai diplomácia egyik legfontosabb intézményének, a nuncius hivatalának megalapítását is, amely a mai napig működik, és a nunciusok az egyes országokban a pápa képviselőiként tevékenykednek. II. Gyula pontifikátusa alatt valósult meg mindaz, ami elsőre eszünkbe jut, ha a Vatikánról beszélünk: létrehozta a Svájci Gárdát, ő irányította a Szent Péter-bazilika újjáépítését, és Donato Bramantéval együtt alakította ki a vatikáni pápai épületegyüttes mai formáját. Michelangelo Buonarotti és Raffaello is számos megbízást kapott, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Sixtus-kápolna freskóit, amelyek a konklávé helyszínéül szolgálnak, szintén II. Gyula pápasága alatt festette Michelangelo.

A jelenlegi eseményeket tekintve II. Gyula pápának közvetett kapcsolata van a mostani pápaválasztással, hiszen ő játszotta a kulcsszerepet az amerikai kontinens gyarmati egyházmegyéinek megszervezésében. Az ő nevéhez fűződik a haiti, puerto ricoi és santo domingoi egyházmegyék megalapítása. 512 évvel és 51 pápával később pedig elérkezett az idő, amikor a pápai állam történetében először választanak pápát Amerikából, mégpedig XIV. Leó pápa személyében. Kívánom, hogy szolgálatát béke és áldás kísérje!