A 2025-ös év a német gazdaság számára kulcsfontosságú időszakot jelent, amelyben számos átalakulás és új kihívás várható. A digitalizáció előretörése tovább gyorsítja a folyamatokat, miközben a fenntarthatóságra való törekvés egyre nagyobb hangsúlyt kap.

A The Economist egyik 2024 augusztusi címlapján újfent "Európa beteg emberének" nevezte Németországot, ahol a harmadik éve tartó recesszió, energiaár-robbanás és politikai instabilitás miatt február végén előrehozott parlamenti választást tartanak. Az eredmény borítékolható, az viszont nem, hogy a kampányidőszak politikusi ígéreteiből mennyit sikerül az új kormánynak megvalósítani? A német gazdaságnak és társadalomnak egy olyan reformra lenne szüksége, mint bő húsz éve, Gerhard Schröder kancellársága idején.

Ha Németország köhög, a tőle függő európai gazdaságok náthásak lesznek -- a régi mondás ma is érvényes, ám a képnél maradva a német gazdaság nem köhög, hanem súlyos influenzában szenved, amitől a tőle függő európai nemzetgazdaságok ágynak estek. A tét nemcsak Németország számára óriási. Vizsgáljuk meg a gazdaság helyzetét és kilátásait!

A német gazdaság fejlődése az utóbbi évtizedekben érdekes fordulatokat vett. Az újraegyesítés után a gazdasági helyreállítás során az ország "hátsó udvara" szinte az ölünkbe hullott, és a közös valuta bevezetése annyira elkényelmesítette a helyzetet, hogy az 1980-as évek innovatív szelleme azóta eltűnt a színtérről. Közben feltörekvő hatalmak, mint Kína, ügyesen kihasználták a "későn érkezők előnyét", és lényegében "átugrották" a német ipar klasszikus szektorait, mint például az autó- és gépgyártást. Miközben a német vállalatok a megszerzett piaci részesedésükön ültek, Kínában és más országokban a fejlődés már az elektromos autók és a digitális fizetési rendszerek irányába haladt, így termékeik nem csupán a harmadik piacokon, hanem a német piacon is megjelentek. Az ország XXI. századi felkészülését emellett két további tényező is hátráltatta: az európai integráció költségei és az ideológiák által vezérelt gazdasági tervezés.

A közös valuta, mint egyfajta "hibás termék", eddig főként az északi országok javára vált. A déli államok nem tudták maximálisan kihasználni az euró egyik legfőbb előnyét, az alacsonyabb kamatlábakat, amelyek a nemzeti valutákhoz képest versenyképességük növelésére és a jelentős társadalmi ellátórendszerek reformjára szolgálhattak volna. Az északi országok pedig nem voltak túl lelkesek a szükséges reformok sürgetésében, miközben a déliek például az athéni olimpiához német és francia cégektől vásároltak berendezéseket, vagy a status quo fenntartásához szükséges pénzt német és francia autókra költötték. Az euró válságának beköszöntével viszont egyre inkább szükségessé vált, hogy az északi államok pénzügyi támogatásával segítsék a déli országokat, miközben a francia és olasz ipar hanyatlása miatt ezek a nagy tagállamok is a német gazdaság támogatására szorultak.

Angela Merkel találóan megjegyezte, hogy "Ha megbukik az euró, megbukik az EU is!" E megállapítás következtében a társasági és jövedelemadó szintje a német gazdaságban tartósan magas maradt. A németek adóbevételei elengedhetetlenül hozzájárultak számos költséges projekt finanszírozásához. Az euró mellett említhetjük az energiaátállással, a migránsok támogatásával, valamint az utóbbi években Ukrajna segítésével kapcsolatos kiadásokat is. Ezek az ideológiai alapú kezdeményezések jelentős mértékben elterelték a forrásokat a német közlekedési, hírközlési, közigazgatási és védelmi infrastruktúra fejlesztésétől, amely most komoly problémákkal küzd. E kihívások olyan hirtelen csapnak le a német politikai vezetésre, mint ahogyan tavaly a drezdai Karolina-híd beomlott az Elbába. Az ilyen jellegű, elhanyagolt hídakból körülbelül 16,000 található az országban, melyek közül sokat sürgősen fel kell újítani, míg másokat kénytelenek lezárni.

A német gazdaság jelenleg három komoly kihívással néz szembe. Az első és legégetőbb probléma az energiaárak drámai emelkedése, amelynek hátterében az Északi Áramlat 1 és 2 gázvezetékek felrobbantása áll. Az atomerőművek bezárása után az alapvető energiatermelést 50 gázturbinás erőműnek kellett volna átvennie, amelyeket kezdetben orosz gázzal, később pedig zöld hidrogénnel kívántak üzemeltetni. Az olcsó orosz gáz helyett azonban most az amerikai LNG drágább alternatívájával kell megküzdeniük, ami jelentős nyomást gyakorolt a német gazdaságra, és drasztikusan csökkentette a korábbi nyereséget. Ráadásul a zöld hidrogénra való áttérés még nem elég kiforrott, így a német iparban, különösen az acélgyártás területén, az árak olyan mértékben megugrottak, hogy a vállalatok – az autógyártókhoz hasonlóan – inkább a hagyományos technológiáknál maradnának, legalábbis 2035 után. A CO2-adó sem segít az energiaköltségek csökkentésében, miközben a német energiaszolgáltatók az atomerőművek leállítása miatt kapott kompenzációt jórészt külföldi befektetésekre fordítják. A megújuló energiaforrásokkal bővelkedő északi partvidéktől egészen a délnémet ipari központokig egyre inkább szükség van az új áramhálózatok kiépítésére. Azonban a lakossági ellenállás miatt gyakran földalatti megoldásokat kell alkalmazni, amelyek nemcsak drágábbak, hanem időigényesebbek is. A helyzet súlyosságát tovább fokozza, hogy a szénbányák és a cseh, lengyel ligniterőművek, valamint a belga és francia atomerőművek áramimportja jelentős részesedést képvisel a német energiamixben, ami nem éppen fenntartható jövőképet fest a gazdaság számára.

A német gazdaság második fő problémája az ideológiavezérelt gazdaságpolitika, amelyet ráadásul az elmúlt három évben egy mesekönyv-íróra, Robert Habeck zöldpárti politikusra, bíztak. A németek az utóbbi húsz évben fényévnyire távolodtak el Ludwig Erhard gazdaságpolitikájától, aki a nemzetiszocialista tervutasításos hadigazdaságot ismét piacgazdasággá, méghozzá szociális piacgazdasággá alakította (vissza). A termelőerők szó szerinti felszabadítása példa nélküli gazdasági fellendülést, egyenesen egy gazdasági csodát (németül: Wirtschaftswunder) hozott. Kínában ezt a modellt másolták le, amit kínai karakterjegyekkel rendelkező szocialista piacgazdaságnak hívnak. A két modell ugyanarra az elvre épül: A versengő piacgazdaság lehető legszabadabb működése mellett a munkabérek a termelékenység szintjénél alacsonyabb tempóban emelkednek, ami miatt az előállított termékek iránt mérsékelt a belföldi kereslet, így azokat az exportpiacokon lehet értékesíteni. Ehhez járult az 1970-es évektől az olcsó atomenergia és az orosz földgáz.

Berlin és Brüsszel már régóta próbálkozik a piacgazdaság tervutasításos rendszerre való átállításával, ami az Elbától keletre korábban már megmutatta, hogy nem képes biztosítani a grandiózus ideológiai tervek gazdasági alapjait. Érthetetlen, hogy a múlt tanulságainak ismeretében miért siet az EU ilyen merész lépésekkel a saját kudarcai felé. A fosszilis energia 2035 utáni kivezetésének, az autós közlekedés és az állati fehérje-fogyasztás visszaszorításának ötletei, valamint az árképzés manipulálása különféle adók (például CO2-adó) révén, mind olyan intézkedések, amelyek végső soron a fogyasztókra nehezednek, magasabb árak és növekvő infláció formájában.

A harmadik kihívás a politikai elmozdulás és a poszt-demokratikus társadalom fenyegetése, ahol a döntéshozatal már nem a választott politikai vezetők kezében van, hanem a globalista elitek által irányított multinacionális vállalatok, médiaóriások, NGO-k és nemzetközi szervezetek befolyása alatt áll. Ebben a poszt-demokratikus környezetben a demokratikus korrekciós mechanizmusok gyakorlatilag inaktívvá váltak, így a holland, német, osztrák és román állampolgárok szavazatai, akik olyan pártokat és politikai szereplőket támogatnak, amelyek valódi alternatívát kínálnak a mainstream politikával szemben, gyakran nem érvényesülnek. A politikai elit különböző eszközökkel — szivárványkoalíciók, nagykoalíciók, politikai merényletek, betiltások, peres eljárások vagy akár a választási eredmények érvénytelenítése — akadályozza meg, hogy a választópolgárok akaratának megfelelő politikai irányvonal érvényesüljön. Németország esetében is hasonló tendenciák figyelhetők meg, ahol jellemző, hogy a választások előtt, a politikai színtér manipulálása érdekében, migránsokat toloncolnak ki vagy a háborús helyzetekkel kapcsolatos, régóta halogatott reformokkal foglalkoznak, de gyakran csak felszínesen.

Németországnak, pontosabban az arra hivatott politikai elitnek, legalább ezt a három fő problémát kéne megoldania. Erre ugyanazoknak a pártoknak kéne saját árnyékukon átugrani, amelyek idestova 20 éve irányítják különböző formációkban az országot. Gerhard Schröder Agenda 2010 programja az EU Lisszaboni stratégiájának nemzeti megfelelője volt és azt a célt szolgálta, hogy Németország az akkori spontán globalizáció korszakában versenyképessé váljon. Ez akkor egy komoly fordulatot jelentett és legalább 10-15 éves lökést adott a német gazdaságnak, ami segített átvészelni az euró- és a COVID-válság gazdasági következményeit. A Merkel-évek alatt azonban nem hoztak hasonlóan bátor reformdöntést, így a február 23-i választás után felálló új berlini kormánynak kell(ene) a német gazdaságnak és társadalomnak egy olyan programot adni, amivel eredményesen áll át a globalizáció most kifutó spontán szakaszából az "irányított" deglobalizáció konfliktusokkal teli új korszakára.